– Örülök, hogy láttalak – állt fel Julie. A lány nem sokkal ebéd után érkezett, és bő egy órája szórakoztatta őket. Jobbára semleges témákról és Damian egészségéről beszéltek, mintha csak érezné, hogy kerülnie kell bizonyos kérdéseket, de közben olyan tekintettel méregette őket, mint aki tudja, hogy valami nagyon nincs rendjén. A lány megölelte Damiant és adott egy puszit az arcára. – Most elrabolom egy kicsit az öcsémet, rendben?
– Persze – bólintott Damian, bár Alex olyan kétségbeesett tekintettel nézett rá, mintha legalábbis a kivégzésére készülne.
Alex feszülten követte Julie-t. Semmi kedve nem volt ehhez a négyszemközti beszélgetéshez, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát Damian mellett, ahol a nővére nem faggatózhatott nyíltan.
Tétován lépdelt a lány mellett az utcán. Neki nem akaródzott megszólalni, és úgy tűnt Julie sem ég a vágytól, hogy belekezdjen, a fiú csak azt nem értette, mire ez a nagy felhajtás.
– Meghívlak valamire – pillantott rá a lány.
Alex felsóhajtott. A legközelebbi kávézó is tízpercnyi sétára volt, és neki nem volt túl sok kedve elmenni odáig. De egyre erősebben élt benne a gyanú, hogy Julie igazából nem is a szüleikhez jött, hanem miatta van a városban. Nem mondhatott neki nemet.
– Rendben – bólintott, aztán az út további részében megint nem szóltak egymáshoz egy szót sem, mintha a nővére csak azon gondolkodna, hogyan kezdjen bele. Ez végül akkor történt meg, amikor már a kávézó asztalánál ültek.
– Szóval, mi a baj? – kérdezett rá a lány, miközben oda sem pillantva kevergette a csészéje tartalmát. – Látom, hogy nagy a gáz.
– Annyira nem szörnyű – motyogta Alex, és nem állt szándékában többet mondani, de Julie tovább faggatta.
– Találkoztam Randyvel reggel. Említette, hogy egy ideig náluk laktál. Mi történt?
– Nagyszerű – morogta Alex. – Így bízzon az ember a barátaiban.
– Nem akart elárulni, csak kicsúszott a száján.
– És más is kicsúszott a száján?
– Hogy tegnap rosszul voltál. De ne haragudj rá, csak aggódik érted.
– Az aggódó barátok fognak a sírba kergetni – sóhajtott fel Alex. – Vannak problémáink, de igyekszünk megoldani őket.
– Mesélhetnél erről kicsit bővebben.
– Nem nagyon akarok.
– A nővéred vagyok, és én is aggódom érted. Épp elég volt, amit anyáék csináltak veled…
– Borzasztó dolgokat műveltem Damiannel – vágott közbe Alex. Akkor essenek túl rajta minél gyorsabban, ha már nem tud kibújni a válaszadás alól. – Kivoltam a tárgyalás miatt, féltem, hogy elválasztanak tőle, és… nem igazán tudtam kezelni a helyzetet.
– És?
– Damiannek elég zűrös múltja van. Nem sokat tudok róla, akkor meg még semennyit sem tudtam. Gyógyszer- és kábítószerfüggő, és úgy tűnik, sikerült visszalöknöm, pedig már egy ideje tiszta volt.
– Amikor összejöttetek?
– Akkor még igen – bólintott Alex. – Legalábbis azt hiszem.
– Szóval a baleset nem szimpla baleset volt.
– Ha úgy érted, hogy be volt lőve, akkor ja. Nem szimpla baleset volt.
– Nagyon sajnálom. És tudod, hogy mitől…?
– Anne szerint azután kezdődött, hogy meghalt a barátja. Nem tudta feldolgozni, és a srác szülei még azt sem engedték, hogy ott legyen a temetésen, vagy hogy meglátogassa a sírját. Nem tudott tőle elbúcsúzni.
– Ez nagyon szomorú. És most hogy álltok?
– Próbáljuk rendbe hozni. Damian azt mondta, helyre kell tennie magában pár dolgot.
– Hát azt csak úgy lehet, ha szembenéz a múltjával. Mit is mondtál? Járt azóta a barátja sírjánál?
– Fogalmam sincs.
– Ha nem, akkor lehet, hogy kéne. Hogy végre megtegye azt, amit eddig nem tudott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne feltépni a sebeit.
– Olyan ez, mint egy rosszul összeforrt csont. Újra el kell törni, hogy helyre tudják rakni, és meggyógyuljon.
– De bölcs lettél ott a messzi Californiában.
– Megedzett az élet – nevetett fel Julie, aztán hirtelen el is komolyodott. – Amikor karácsonykor meglátogattunk Tobyval…?
– Igen, már akkor is voltak gondjaink.
A lány megrázta a fejét.
– Nagyon jól lepleztétek.
– Muszáj volt. Attól féltem, hogy ha bárki is úgy látja, valami nincs rendben, azt mondják, hogy nem maradhatok vele.
– Értem – biccentett a lány. – Vele maradhattál, és most mégsem vagytok együtt, ugye?
Alex megvonta a vállát.
– Damian szeret téged. Ahogy te is őt. Látni, ahogy egymásra néztek. Van valamitek, amiért érdemes harcolni. És borzalmasan idiótán érzem magam, hogy ezt mondom a tizenhat éves öcsémnek, amikor nekem huszonkét évesen még eszem ágában sincs megállapodni.
– Ne érezd magad hülyén. Hidd el, eszemben sincs feladni.
Julie elmosolyodott, Alex pedig a forró csokiját iszogatva elgondolkodott a lány szavain. Beszélni fog Anne-nel az ötletéről. Talán Julie-nak igaza, és ahhoz, hogy Damian rendezni tudja magában a dolgokat, az kell, hogy lássa a volt barátja sírját…
– Akkor elmondod végre Alexnek? – A fiú megdermedt a mozdulat közben Anne hangját hallva, és azonnal görcsbe rándult a gyomra. Ezek szerint nem vették észre, pedig nem akart settenkedni. Mondjuk nem számíthattak rá, elmaradt az utolsó két órája, úgyhogy hamarabb hazaért. Mikor belépett az ajtón, olyan csend volt, hogy azt gondolta, talán itthon sincsenek, aztán neszezést hallott a konyhából. De miben merülhettek el ennyire, hogy meg sem hallották, hogy jön?
– Persze. – Damian hangja letört volt, lemondó, és Alex idegesen nyelt egyet. Amúgy is utálta, hogy nem lehet a fiúval, de az orvos azt mondta, még legalább két hétig nem mehet iskolába. Bár még az sem volt biztos, hogy ennyi kihagyás után egyáltalán visszamegy, és nem magántanulóként fogja befejezni az évet. Alex már a gondolattól is rosszul volt, de legalább a délutánok és az éjszakák az övéi voltak.
– Sziasztok! – lépett be végül a konyhába, miután néhány pillanatig fülelt, de Anne és Damian nem szóltak többet. – Mi kell nekem elmondani?
Anne riadtan kapta rá a tekintetét, Damian pedig zavartan fordult hátra. Mindketten úgy viselkedtek, mint a rosszaságon kapott kisgyerek.
– Hát te? Hogyhogy ilyenkor? – kérdezte Anne, még mindig szaporábban szedve a levegőt. – Megijesztettél.
– Rendkívüli értekezletet tartottak, mert kiderült, hogy két végzős megszerezte a dolgozatokat, és az egész csoport csalt. Gyorsan a végére akarnak járni, azt akarják kideríteni, hogy ki a felelős a történtekért.
– Értem – biccentett Anne, aztán Damianre nézett, a fiú pedig alig észrevehetően bólintott.
– Gyere – állt fel Damian. – Majd fent beszélünk.
Fél órája kézbesítették a levelet a tárgyalás időpontjáról. Tudta, hogy csak annak köszönheti, hogy nem korábban, hogy egy hónapot a kórházban töltött. Szerette volna, ha van még egy kis ideje élvezni a viszonylagos szabadságot, Alex közelségét, de a tárgyalást a következő hétfőre tűzték ki.
Alex azóta is minden éjszakát vele töltött. Nem beszélték meg előre, és nem beszéltek róla, Alex egyszerűen csak beosont hozzá éjjel, és reggel egy szó nélkül távozott, néha még azelőtt, hogy ő felébredt volna. Ő pedig nem tudott, és nem is akart ellenállni. Az elmúlt öt éjszakából, amit Alexszel a karjában töltött, csak egyszer riadt fel, és két éjjel egyáltalán nem is álmodott. A gyengébb pillanataiban szerette volna ott folytatni, ahol ezelőtt az egész őrület előtt tartottak, de ez valahányszor eszébe jutott, rögtön le is beszélte magát róla. És nem csak a közelgő tárgyalás és annak lehetséges végkimenetele miatt.
Emlékezett a fájdalomra, amit Alex okozott neki, és emlékezett, hogy milyen élvezettel kínozta a fiút. Bár Alex most békésnek és nyugodtnak tűnt, és ő sem érzett elsöprő vágyat, hogy megalázza őt, félt attól, hogy megint rossz irányba kanyarodnának a dolgok.
És továbbra is ott voltak az elő-előbukkanó rémálmok, amik most már vegyesen szóltak Alexről és Jeffről. Mindkettőjük miatt emésztette a bűntudat, és nem bízhatott abban, hogy az elmúlt néhány éjszaka enyhülése végleges. Egyszer már hitte, hogy múlóban van, hogy jobban van, aztán elsodorták az események, és ő olyan gyorsan csúszott le a lejtőn, hogy ideje sem volt felfogni. Továbbra sem érezte tisztának a tudatát, zavart volt és zaklatott, bár ezt igyekezett leplezni.
Nem kellett kérdeznie, Alex nyilvánvaló ragaszkodása egyértelművé tette, hogy még mindig szereti, de ez nem változtatott azon, hogy őt marta belülről a tettei súlya. Úgy érezte, megbocsáthatatlan dolgokat követett el. Úgy érezte, erre nincs feloldozás, ahogy Jeff halála miatt sem oldozhatja fel senki, még akkor sem, ha Alex megbocsátott neki. Talán jobb is, ha bezárják, és nem engedik emberek közé…
Alex remegő térddel követte Damiant, és elbizonytalanodva torpant meg, mikor a fiú kinyitotta neki a szobája ajtaját. Úgy érezte, valami súlyos és visszafordíthatatlan várja, ha belép azon az ajtón. Kétségbeesetten pillantott Damianre.
– Menj csak be – mosolyodott el halványan a fiú, de olyan lemondás és fájdalom lapult a mosolya mögött, hogy Alex szinte beleszédült. Az ágyig is alig bírt eljutni. Hiába mantrázta magában, hogy csak rémeket lát, kezdett rajta eluralkodni a pánik. Leroskadt a matrac szélére, és elszoruló torokkal nézett fel Damianre. A fiú még mindig szomorúan mosolygott, és egy összehajtott papírlapot szorongatott a kezében, ami eddig fel sem tűnt neki.
– Mondd végre!
– Emlékszel, említettem, hogy volt már rendőrségi ügyem – ült le mellé Damian. – Bírósági is. És most sem úszom meg. – Odanyújtotta neki a papírt, ő pedig hevesen dobogó szívvel hajtogatta ki a lapot, és minden szóval, amit olvasott, egyre sápadtabb lett. Sok mindent nem fogott fel belőle, de a lényeg szinte világított, vibráltak a betűk a szeme előtt. Hétfő, 9:30. Károkozás, közúti veszélyeztetés, kábítószer fogyasztás és birtoklás.
– Ez mi? – pillantott Damianre, miközben reszketett a levelet tartó keze. Nem hitte el, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ez megtörténhet, de a rosszabb az volt, hogy Damian arcán csak belenyugvást látott, és nem ugyanazt a hitetlenkedést, amit ő érzett. – Te tudtad! – támadt neki a fiúnak felpattanva az ágyról, mielőtt reagálhatott volna az előző kérdésére. – Mióta?
– Kétszer kihallgattak a kórházban. A második alkalomnál mondták el, hogy mi lesz várható a vádemelésben.
– És meg sem fordult a fejedben, hogy szólj nekem? Hogy ne úgy érjen, mint egy kibaszott villámcsapás? – Alex meg sem próbálta visszafogni magát. Dühös, és ezúttal joggal dühös. Damian már megint kihagyta, pedig ez igenis érinti őt is. Ez is…
– Én csak… – Damiant letaglózta a fiúból áradó harag. Alex dühe szinte kézzelfoghatóan kavargott a szobában, neki pedig felkúszott a torkán a rettegés, mintha a gyomrától kiindulva szorították volna el fokozatosan a nyelőcsövét. Menekülni szeretett volna, de nem volt hova. – Nem akartalak vele terhelni – préselte ki magából. – Biztosat akartam tudni, mielőtt…
– Persze, meg a hallgatás amúgy is olyan jól megy neked!
– Alex…
– Legalább lett volna időm felkészülni!
– Mégis mire? – fakadt ki most már Damian is, pedig nem akart sem kiabálni, sem veszekedni, egészen konkrétan félt a fiútól, és nem akarta tovább szítani a haragját, de ezt már nem tudta megállni szó nélkül. – Lehet, hogy lecsuknak, Alex, erre egyszerűen nem lehet!
– Hát ezt nem hiszem el! Nem is vagyunk együtt, mégis veszekszünk!
Mindkettőjükben megfagyott a vér a fiú szavait követően. Dermedten bámulták egymást, talán még levegőt sem vettek néhány pillanatig, míg végül Damian törte meg a csendet.
– Alex… – állt fel az ágyról, és tett egy lépést a fiú felé, de ő csak megrázta a fejét, az ágyra dobta a levelet, és elfordult.
– Hagyj.
Damian összerezzent, ahogy Alex mögött bevágódott az ajtó, aztán leroskadt az ágyra, és mélyeket lélegezve próbálta csillapítani a szíve lüktetését.
Alex szavai tompa visszhangot vertek a fejében. Nincsenek együtt. A legfájóbb az volt, hogy igazat adott neki. Ahogy ő is mondta Anne-nek, valahol a kettő között lebegnek. És hiába tudta, hogy ezzel kikészíti Alexet, nem tudott, és nem akart újra kötődni, még nem, de elengedni is képtelen volt őt. A gondolat, hogy végleg le kéne zárnia, görcsbe rántotta a gyomrát, és erősebb rémülettel töltötte el, mint a fiú iménti kirohanása.
Alex nem reagált a szolid kopogtatásra, így Damian végül benyitott a szobába. A fiú az ágyon kuporgott, a lábát átölelve, a homlokát a térdére támasztva, és meg sem rezdült a jöttére. Damian feleslegesnek látta, hogy próbálja felhívni magára a figyelmet, ha Alex egyszer tudomást sem akar venni róla, így inkább rögtön belevágott.
– Nem akarok így gondolni rá.
– Mire? – emelte fel a fiú a fejét.
– Kettőnkre. Nem akarom úgy gondolni, hogy nem vagyunk együtt.
– Akkor ezt mégis hogyan neveznéd? – Alex hangsúlyán lehetett érezni, hogy már a puszta kérdés is felkorbácsolja az indulatait.
– Lehetőségnek – lépett beljebb Damian, de aztán csak tétován állt a szoba közepén, nem tudta, mit kéne tennie.
Alex keserűen felnevetett.
– És mégis milyen lehetőségnek? Ennyire rossz velem? Csak szánalomból engedsz be az ágyadba? Tényleg ennyire utálsz? Mi tegyek, hogy meg tudj bocsátani? Ha már ennyire nem érzel irántam semmit…
– Nem erről van szó – állította meg a hirtelen rázúdult zuhatagot Damian.
– Akkor miről?
– Nem lenne tisztességes.
Alex pár pillanatig némán meredt rá, aztán megvillant a tekintete, mintha ráébredne a ki nem mondott kérdés válaszára.
– Mert lecsukhatnak?
– Azért sem… – kezdte Damian, de Alex nem hagyta, hogy végigmondja.
– Nem fognak. De ha igen, az sem érdekel.
– Alex, ha tényleg börtönbe kerülök, nem akarom, hogy várj rám.
– Ezt nem te döntöd el…
Damian felsóhajtott, letelepedett a földre Alexszel szemben, és a falnak döntötte a hátát.
– Nem tudhatod, mi történik odabenn. Gyűlölöm a bezártságot. Ha kijövök, nem leszek ugyanaz az ember.
– Nem csukhatnak le – rázta meg a fejét Alex, mintha azzal, hogy elhessegeti a gondolatot, elhessegetné a lehetőséget is. – Szóval, ha szabad emberként távozol hétfőn a tárgyalásról, akkor beszélhetünk róla, mi van velünk?
– Nem csak ezen múlik, Alex. Éppen eléggé megkínoztalak már így is, és nem érzem, úgy, hogy… – Damian nem tudta befejezni. Nem akarta kimondani, hogy bármennyire is igyekszik tiszta maradni, úgy érzi, bármelyik pillanatban felborulhat a törékeny egyensúly. – Nekem is helyre kell jönnöm, nem csak neked.
Alex szemöldöke kérdőn a magasba szaladt, Damian pedig halványan elmosolyodott.
– Te se mondasz el mindent, ugye?
Alex legyőzötten felsóhajtott.
– Te honnan tudsz erről?
– Beszéltem a hétvégén Barbarával.
– Óriási! – csattant fel Alex. – Meg lehet itt egyáltalán bízni valakiben?
– Nem árulkodni akart. Véletlen volt.
– Persze, ahogy Randy is véletlen fecsegett Julie-nak.
– Ők a barátaid, Alex. Nem akarnak bántani.
– Igen, tudom – sóhajtotta a fiú, és bűnbánó tekintettel nézett Damianre. – Nem eltitkolni akartam, csak várni, amíg… amíg lesz valami hatása, és tudom végre kezelni ezt az állandó, kétségbeesett rettegést.
– Neked is megvolt az okod.
– Meg – hagyta rá Alex. – De azért ez nem ugyanaz.
– Tényleg nem. És hogy vagy?
Alex megvonta a vállát.
– Félek, Damian. És ezen semmilyen terápia sem tud segíteni.
– Sajnálom, Alex. Nem akartam, hogy…
– Ez nem a te hibád – szakította félbe a fiú a suta mentegetőzést. – Bár ha úgy vesszük – mosolyodott el szomorúan Alex –, mégiscsak te tehetsz róla. Mert olyan fantasztikus vagy, hogy elképzelni sem tudom, hogy ne legyél az életem része. És még csak fél éve, hogy először megláttalak.
– Alex, ez…
– Oh, fogd be! Ne akarj meggyőzni arról, hogy nem így van. – A fiú a szemébe nézett, a tekintete tompán csillogott. – Most szeretnék egy kicsit egyedül lenni, nem baj?
– Persze, hogy nem – állt fel Damian, és az ajtó felé indult, de mielőtt még kilépett a szobából, Alex hangja megállította.
– És neked? Neked nem lenne szükséged segítségre?
Damian megrázta a fejét.
– Abból bőven kijutott korábban, és… nem akarom újra kezdeni. Ezt egyedül kell megoldanom. De menni fog.
Alex bólintott, aztán elfordította a fejét, és Damian tudta, hogy vége a beszélgetésnek. Nyomasztó érzés fogta el, amint kilépett a szobából, mintha most rombolt volna le mindent, ami még volt köztük. Vagy ami lehetett volna.
És amikor Alex aznap éjjel nem ment át hozzá, úgy érezte, a gyanúja beigazolódott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése