Huszonkilencedik fejezet

Alexnek még akkor is remegett a lába, mikor leért a lépcső aljára. Megállt, hogy kicsit megnyugodjon. Hallotta a konyhából kiszűrődő nevetést, és ez legalább némileg jobb kedvre derítette. Örült neki, hogy meglátogatták a testvérei – főleg Toby –, de fogalma sem volt róla, képes lesz-e úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor legszívesebben szűkölve elbújna egy sötét sarokba.

Vett egy mély levegőt, mosolyt erőltetett magára, és belépett a konyhába.

– Sziasztok!

Julie örömsikollyal pördült meg, és azonnal a nyakába ugrott.

– Jajj, öcsi! Ugye jól vagy? Minden rendben? Egyszerűen nem térek magamhoz, hogy anyáék tényleg képesek voltak erre! – Julie úgy szorította, hogy majd' összeroppantotta, de Alexnek még így is nevetnie kellett. Nővére ezt azóta már vagy tízszer leírta neki emailben is, de úgy látszik, tényleg nem tért magához. – Nem érdekel, mit akarnak anyáék, nekem akkor is az öcsikém vagy – súgta a fiú fülébe, mire Toby közelebb lépett.

– Azért hallom ám, és most akár meg is sértődhetnék – közölte. – Na, átengednéd végre az öcsémet?

Julie elengedte Alexet.

– Te is az öcsikém vagy, de nem téged tagadtak ki.

– Jól van, azért nem kell mellre szívni – morogta Toby, aztán kezet nyújtott Alexnek. – Helló.

Alex mosolya legalább abban a néhány másodpercben tényleg őszinte volt, mikor megszorította bátyja kezét. Tőle nem is várt ölelgetést, már azon is meglepődött, hogy egyáltalán átjött, és kíváncsi lett volna, vajon Julie hogy vette rá erre, mert nővére szerint Toby jóval nehezebben dolgozta fel a helyzetet.

– Na, menjetek szépen a nappaliba beszélgetni, ott most nyugtotok lesz – szólt rájuk Anne. – És szóljatok, ha kell valami.

– Kösz – mosolygott Anne-re Alex, aztán a testvéreihez fordult. – Gyertek.

Elhelyezkedtek a nappaliban, és Alex végtelenül hálás volt Anne-nek, amiért mindenkit eltávolított a közelből, hogy nyugodtan tudjon beszélni a testvéreivel. Bár többnyire Julie csevegett, meg őt kérdezgette a suliról meg a karácsonyi bálról, nem mintha mailben nem beszélték volna már meg mindezt, és Alexnek rá kellett jönnie, ott mennyivel könnyebben ment úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Rettegett, hogy Julie észreveszi rajta, hogy minden felborult, és semmi sincs rendben, de egészen jól játszott, mindaddig, amíg Toby meg nem szólalt.

– És milyen a szex?

Alex néhány pillanatig döbbenten bámult a bátyjára, és azt kívánta, bár meg sem szólalt volna, aztán vetett egy megrovó pillantást Julie-ra. Miért nem tudta a nővére befogni a száját? Bár Toby nyilván magától is rájött, hogy nem malmoznak éjszakánként, nővére tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy ő a ludas.

– Toby! – mordult fel Julie, próbálva menteni a helyzetet.

– De tényleg érdekel.

– Téged komolyan ez foglalkoztat? – kérdezte Alex elhűlve. Még mindig alig tért magához a kérdés okozta sokkból, egyszerűen nem hitte el, hogy a bátyja azért hallgatott eddig, mert ez járt a fejében. – Julie-t miért nem faggatod arról, hogy milyen pózban csinálják a legújabb pasijával?

– Mert én is azt csinálom – vonta meg a vállát Toby. – Azt el tudom képzelni.

– Akkor biztos elég jó a fantáziád, hogy ezt is elképzeld. De egyáltalán, minek akarsz te az én szexuális életemről fantáziálni?

– Nem akarok róla fantáziálni, csak kíváncsi vagyok.

– Akkor nézz meg egy melegpornót, az majd kielégíti a kíváncsiságod, és talán békén hagysz engem.

Erre Toby felröhögött, Julie viszont aggódva nézett rá.

– Valami baj van?

– Azt leszámítva, hogy hirtelen mindenkit az izgat – Alex erősen megnyomta a szót –, hogy én mit csinálok az ágyban? Minden szuper. És ha ennyire érdekel, faggassátok Damiant, ő biztos szívesen válaszol.

– Nyugi már! Nem azért jöttünk, hogy veszekedjünk – próbálta Toby nyugtatni, de Alex éppen pokoli dühös volt, amíg Damian be nem lépett a szobába, mert akkor viszont reflexből görcsbe rándult a gyomra.

– Miről is kéne engem faggatni? – kérdezte Damian kíváncsian. Csak az utolsó pár szót csípte el, de a hangnem egyáltalán nem tetszett neki.

– A szexuális életünkről – vágta rá Alex, mire Damian sebzett tekintettel meredt rá, amitől a fiú egyszerre szerette volna átölelni és behúzni neki egyet. Elvégre erről most ő tehet…

Damian a szemébe nézett, aztán elindult felé. Volt valami ijesztő a tekintetében, bár Alex nem tudta volna megmondani, hogy micsoda, de amikor a fiú leült mellé, és megfogta a kezét, megremegett a birtokló mozdulattól, de igyekezett egy mosollyal elfedni, hogy fázik a nem kívánt érintéstől.

– Biztos, hogy tudni akarod a részleteket? – nézett Damian Tobyra. Igyekezett olyan hangsúllyal feltenni a kérdést, hogy Tobynak világos legyen, sokkal jobb neki, ha nem faggatózik, és sikerrel is járt, mert a fiú elsápadva megrázta a fejét. Damian elégedetten elmosolyodott, és átölelte Alex vállát. Érezte ugyan, hogy a fiú ledermed az érintésétől, de szüksége volt rá. Tudta, hogy mocskos dolgot művelt vele, és nem csodálkozott volna, ha Alex soha többé nem akarja, hogy hozzáérjen, de most még nem húzódhatott el, nem kerülhette el, mert úgy kellett tenniük, mintha minden rendben lenne, és ő ki akarta használni ezt a helyzetet.

Damian őszintén csodálta, hogy Alex így képes játszani. Neki a gyógyszer nélkül biztos nem ment volna, még így is alig bírta tartani magát. De Alex finom rezdüléseit csak ő vette észre, legalábbis Julie és Toby semmi jelét nem mutatták a gyanakvásnak. Ő viszont legszívesebben félrehúzta volna Alexet, hogy a bocsánatáért könyörögjön. Remélte, hogy lesz majd rá lehetősége, bár végig ott rezgett a fejében a gondolat, hogy Alex most tiszta szívéből gyűlöli, és nem is róhatná fel neki, ha így lenne… hiszen még saját magát is megrémisztette azzal, amit tett…

És hiába akartak mindketten minél előbb szabadulni, esélyük sem volt rá, Anne ugyanis nagyon kedvesen meginvitálta Julie-t és Tobyt vacsorára, amire ők persze lelkesen helyeseltek, mondván, itt az ideje megismerkedni az öcsikéjük új családjával.

Alex még sosem érezte ilyen kényelmetlenül magát, mint a hosszúra nyúló vacsora alatt. Ahol persze a fő téma az ő kapcsolatuk volt, és ahol Damian minden alkalmat kihasznált, hogy hozzáérjen, annak ellenére, hogy látta rajta, mennyire nem akarja, ez nyilvánvaló volt a bocsánatkérő pillantásokból. Mintha csak azt mondaná, hogy „Megértem, hogy egy porcikád sem kívánja, de te is értsd meg, szükségem van rád.”

És Alex értette, mert az egyik fele még mindig Damianhez akart bújni, hozzá tartozott, viszont a másik… a másik azt kívánta, bárcsak két külön bolygón lennének…

Nemcsak óráknak tűnt, mire végre elszabadultak, hanem tényleg órák is voltak, és Alex már csak egyetlen dologra vágyott: bebújni az ágyba, aludni, elfelejteni ezt az egészet, bár nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Összerezzent, mikor becsukódott mögöttük az ajtó, és Damian halkan megszólalt.

– Akarsz beszélni?

– Miről?

Damian nyelt egyet.

– Bármiről.

Alex megrázta a fejét.

– Fáradt vagyok, csak le akarok feküdni.

Damian bólintott. Gyorsan ágyba kerültek, de Alex neki háttal feküdt. Nem ért hozzá, még véletlenül sem, ő pedig nem érezte magát feljogosítva, hogy kezdeményezzen. De amikor hajnalban újabb rémálomból riadt, és menekülni próbált, Alex ösztönösen elkapta a karját, és visszahúzta az ágyra…

Csakhogy reggel, amikor át akarta ölelni a fiút, Alex egyszerűen kicsúszott a kezei közül, mire csak annyit volt képes suttogni, hogy bocsánat, és inkább hagyta… nem erőszakoskodhat vele, ezt ő is tudta, bármennyire is szeretné rendbe hozni. Bármennyire is szeretné, hogy minden úgy legyen, mint pár nappal azelőtt.

Szerencsére Anne eléggé lefoglalta őket, így sem idejük, sem energiájuk nem maradt a saját problémájukkal foglalkozni. De másnap már karácsony volt, csendes, békés ünnep, és nekik semmi dolguk sem volt, és amikor Alex a közös reggeli után tüntetően leült tanulni, Damian nem bírta tovább.

– Alex…

– Igen? – kérdezte a fiú, de fel sem pillantott a könyvből.

– Karácsony van.

– Tudom.

– És biztos tanulni akarsz? – kérdezte Damian, és megérintette a fiú vállát, mire Alex összerándult.

– Idő – mondta halkan a fiú, és annyi fájdalom volt a hangjában, hogy Damian üvölteni szeretett volna. Ehelyett csak suttogott, teljesen összetörve. Ő is összezavarodott, a saját érzései közt sem volt képes rendet tenni, és akkor meg kéne győznie Alexet, hogy megérdemli a bocsánatát?

– Annyira sajnálom.

– Tudom – felelte Alex. – És nem haragszom. Csak most… most nekem kell egy kis idő. Kérlek! – nézett fel rá a fiú, és a tekintete tele volt kínnal és kétségbeeséssel, és Damian gyűlölte magát, amiért ezt tette vele. Csak bólintott, magához vette a telefonját, a fülhallgatóját, összekuporodott az ágyon, és bekapcsolta a zenét.

Vissza akarta tekerni az időt oda, ahol még minden rendben volt köztük. Vissza oda, mielőtt ez az egész megtörtént, mielőtt Alex olyan csúnyán nekiesett, vagy még inkább oda, mielőtt beleszeretett volna… soha nem lett volna szabad, nem is értette, hogy lehetett ilyen ostoba és felelőtlen. Embert nem szabad a közelébe engedni, mert mindenkit tönkretesz maga körül…

Lassan eleredtek a könnyei. Nem mozdult, igyekezett normálisan lélegezni, hogy Alex ne vegye észre, hogy sír, míg végül kábult álomba zuhant…

Előző fejezet                                                                                                                                                          Következő fejezet