Ötödik fejezet

– Akkor most meséld el, mi történt tegnap!

Damian sóhajtva nézett fel a reggelijéből. Sejtette, hogy az anyja nem fogja annyiban hagyni. Csak azt szerette volna tudni, mikor lett ilyen rámenős a nő.

– Nem igazán akarok beszélni róla – mondta, és igyekezett kerülni Anne tekintetét.

– Damian, amilyen állapotban hazajöttél tegnap, azzal komolyan megijesztettél. Tehát ne mondd nekem, hogy nem akarsz róla beszélni, mert akármibe is kerül, kiderítem. Ha gondolod, beszélhetek Alexszel is…

– Anya! – kiáltott fel a fiú méltatlankodva. De Anne szemébe nézve látta, hogy a nő nagyon is komolyan gondolja.

– Alex… Alex csak annyit tudna neked mondani, hogy kis híján agyonütötte egy lezuhanó lámpa. És amikor elrántottam alóla, meglehetősen közel kerültünk egymáshoz… Anya, láttam… láttam a szemében, hogy… – Nem, ez biztos nem az a dolog, amit meg fog osztani Anne-nel. Mindennek van határa. Jobban meg kellett volna gondolnia, mit mond, mielőtt beszélni kezdett… – Utána olyan furcsán viselkedett, persze lehet, hogy csak a sokktól, de… de igazából nem is ez volt a baj, hanem amikor megköszönte, hogy megmentettem, és én attól fogva csak arra tudtam gondolni, hogy ha… ha akkor…

– Nem tehettél volna semmit – mondta a nő vigasztalóan.

Damian csak megrázta a fejét. Ezt soha nem fogja az anyja megérteni. Ő meg már annyiszor keresztülment ezen a beszélgetésen… Nem akart most megint. Anne is úgy látta, hogy jobb lesz témát váltani.

– És Alexszel mi lesz?

– Mi lenne? Semmi… Még ha érez is valamit, nem fogja bevallani…

– Ebben nem lehetsz biztos. Mondtam már, hogy adj neki egy kis időt…

– Anya, láttam rajta… Ne beszéljünk róla többet, oké? És különben is, nem értem, miért akarsz ennyire meggyőzni? Nem akarom beleélni magam…

– Azt megértem. Csakhogy én egészen mást látok rajta. És szerintem ezt te is tudod: Alex nem fogja becsapni magát. Még ha sokáig is tart… Igaz, én nem nagyon ismerem, de jók a megérzéseim. Az a fiú túl őszinte ahhoz, hogy hazugságban éljen. De te is tudod, hogy a dolgok nem olyan könnyűek, mint…

– Tudom, anya. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint én… Elég fájdalmas lecke volt ezt megtanulni… Nem kell folyton emlékeztetni rá… Bocs, anya, de most mennem kell, mielőtt elkések – megpuszilta a nőt. – Este jövök. Szia.

Anne fejcsóválva nézett a fia után. Nem volt kérdés, Damian tőle örökölte a makacsságát. Elgondolkodott azon, amit a fiú kérdezett. És nem tudott rá mást válaszolni, mint hogy az anyai ösztönei azt súgták, jó páros lennének Alexszel. Bízott benne, hogy nem téved. Damian borzasztó dolgokon ment keresztül, és ő semmi mást nem akart, mint újra boldognak a fiát.

Damian nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy a mogyoróbarna szempár az övébe mélyedt. Látta benne fellobbanni a vágyat… Olyan intenzív volt, olyan valóságos… arra a néhány másodpercre… Az a tekintet teljesen felkorbácsolta az érzékeit… Azért kellett ellépnie Alextől, mert ha még egy pillanatig úgy maradnak, semmi sem tartotta volna vissza attól, hogy valami őrültséget csináljon. Csakhogy emlékezett arra is, ahogy a szőke összerezzent, mikor utána hozzáért… És tudta, hogy ez semmi jót nem jelent…

Csak remélni merte, hogy bármi is zajlik most Alexben, az nem fogja nagyon megváltoztatni, ami köztük volt… Remélte, hogy… nem is tudta, mit remélt… persze, hogy minden meg fog változni, csak abban bízott, hogy barátja legalább beszélni fog vele. Túl fontos volt neki a fiú, és tisztában volt vele, hogy ez ellen már úgysem tud semmit sem tenni. Ha az anyjának igaza van – és őszintén kívánta, hogy igaza legyen – akkor előbb-utóbb Alex lépni fog, és csak addig kell kibírnia valahogy… mert ha nem, akkor újabb csalódás fogja érni, és nem tudta, hogy azt túlélné-e. De addig is a közelében akart lenni, amíg csak lehet… Csakhogy a dolgok sokkal rosszabbul alakultak, mint képzelte…

A két fiú között megfagyott a levegő. Olyan éles és olyan hirtelen volt a változás, hogy nem csak ők, de a körülöttük lévők is megszenvedték. Ahol eddig elektromos szikrák milliárdjai pattogtak, ott most csak a jeges hideget lehetett érezni.

Pedig igyekeztek úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De hiába beszéltek egymással úgy, mint azelőtt, azt mindenki észrevette, hogy elmaradtak a nevetések, a jókedvű ugratások, ami eddig olyan jellemző volt rájuk.

Egy dologban azonban néma megállapodás született Alex és Damian között. Ha bárki kérdezte, mi történt, azt mondták, a lezuhant lámpa miatt borult ki a szőke fiú. És bár egyikük sem akarta, hogy így alakuljanak a dolgok, az együtt töltött idő, ami eddig szárnyalt, ettől fogva ólomlábakon vánszorgott…

Damian ebben a helyzetben csak egyet tehetett: visszatért azon korábbi elhatározásához, miszerint távol tartja magát a szőkeségtől. Majd péntek után, mert bármi is történt, esze ágában sem volt cserbenhagyni Alexet. Azonban amikor barátja délután lehívta Stacey-t a nagyterembe, és egész nap vele édelgett, Damiannek komolyan megfordult a fejében, hogy most lelép, és vissza se néz. De bármennyire dühös is volt kezdetben, és bármennyire is féltékeny és csalódott a későbbiekben, egyszerűen nem tudta megtenni. Így hát csak belenyugodott, hogy következő napok így fognak telni, és megtett mindent, hogy a buli körül minden a legnagyobb rendben menjen. De nem mulasztott el egyetlen pillanatot sem, amikor titokban Alexre nézhetett. Szerette volna, ha minden úgy megy, mint egy nappal azelőtt, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy tennie kéne érte valamit…

Alex tudta, hogy megőrült. Biztos volt benne. Fogalma sem volt, hogy mi a fenét akart bizonyítani azzal, hogy odarángatta Stacey-t. Persze a lány boldog volt, de a fiú csak azt akarta, hogy Damian megint úgy nézzen rá… már persze, ha valóban azt látta a fiú tekintetében, amit látni vélt, és nem csak oda képzelte. Nem tudta… Nem csak önmagában volt bizonytalan. Sejtelme sem volt arról, hogy barátja hogyan reagálna, ha esetleg közeledni próbálna hozzá. Csak az a tekintet… Szeretett volna újra elmélyülni az igézően csillogó zöld szempárban, de nem mert. Semmit sem mert csinálni. Félt. Rettegett, hogy elárulná magát. Arról nem is beszélve, hogy nem akarta… az egyik fele hevesen tiltakozott ellene, hogy ilyen érzései legyenek, míg a másik semmi másra nem vágyott, mint Damian közelében lenni, érezni az érintését, de még ránézni is csak úgy mert, hogy a másik ne vegye észre.

Arról győzködte magát, hogy nem érez semmit Damian iránt. Arról győzködte magát, hogy Stacey-t szereti. És ez a tevékenysége egész hatásosnak bizonyult. Kezdte elhinni, hogy tényleg így van, hogy minden, amit érezni vélt, csupán a sokknak volt köszönhető. És ez így volt egészen péntekig…

Bármennyire is nehéz volt mindkettejük számára, valahogy csak kibírták ezt a három napot, és bár együtt kellett dolgozniuk, igyekeztek annyira elkerülni egymást, amennyire csak tudták. Közben Damian ezerszer elátkozta a pillanatot, amikor egyáltalán megfordult a fejében, hogy valaha is lehet köztük valami. Végül elérkezett az idő, amikor minden a helyén volt, és nekik sem maradt más dolguk, mint élvezni a bulit.

Alex cowboy-nak öltözött, és természetesen Stacey volt a párja. Amikor megérkeztek, azonnal barátját kereste az akkorra már igencsak szép számban jelen levők között, de a fiú még nem volt ott. A szívét összeszorította a kétségbeesés. Mi van, ha el sem jön? Bár tudta, hogy Damian ezt nem tenné meg vele. Mindenesetre nem maradt sok ideje ezen gondolkodni, mert barátai, persze főleg Stacey, lekötötték a figyelmét. Jó érzés volt, hogy mindenki milyen elismerően nyilatkozott a munkájáról, és ő minden alkalommal megjegyezte, hogy Damian nélkül nem sikerült volna ilyen jól. Hiányzott neki a fiú…

Damian tényleg gondolt rá, hogy nem megy el a buliba. Mi értelme lenne? Úgyis egyedül lett volna, és nem akarta, hogy elrontsák egymás szórakozását. De aztán eszébe jutott, hogy Alex az előző este azt mondta neki, hogy szeretné, ha ott lenne, és ő természetesen azonnal igent mondott. Csupán egy futó pillanat volt, csak néhány másodperc, de azokban a másodpercekben minden olyan volt, mint azelőtt. És nem akarta megszegni az ígéretét.

Mikor megérkezett, elismerően pillantott körbe. Minden tökéletes volt. Pont eléggé ijesztő és éppen eléggé vicces. Valódi halloweeni hangulat. Elmosolyodott. Elégedett volt magukkal. Az első ránézésre is látszott, hogy mindenki milyen jól érzi magát, és ehhez minden bizonnyal sokat adott hozzá, amit ők ketten összehoztak. Rengeteg munkájuk volt benne, és látva az önfeledten szórakozó embereket, Damian tudta, hogy minden egyes másodperc megérte.

Azonnal kiszúrta Alexet. Nem tehetett róla, a szőke fiú úgy vonzotta a tekintetét, mint valami mágnes. Alex lélegzetelállítóan jól nézett ki a jelmezében, és ő elképzelte, ahogy a fiú egy rodeón ül meg egy vad lovat. Amint a gondolat átsuhant az agyán, rájött, hogy nem kellett volna, mert csak beindult tőle a fantáziája. Kicsit megrázta a fejét, mert azért mégsem kéne most ilyenekre gondolnia, de továbbra is képtelen volt levenni barátjáról a tekintetét.

Alex megérezte a rá szegeződő pillantást. Éppen italt akart vinni Stacey-nek, így közel volt a bejárathoz, és ahogy felnézett, meglátta Damiant. A látványtól elakadt a lélegzete és megugrott a pulzusa. Hiába volt maszk a fiún, a zöld szempár még a félhomályos, sejtelmes fényű termen keresztül is ragyogott. Rá… És ahogy barátja elmosolyodott, nem tudta megállni, hogy viszonozza a gesztust. A zöld tekintet fogságba ejtette, és ő mozdulni sem bírt. Pedig mikor a fiú elindult felé, minden porcikája az sikoltotta, hogy meneküljön. Csakhogy képtelen volt megtenni.

Mikor Damian meglátta Alex mosolyát, úgy érezte, hogy eljött a pillanat, hogy véget vessen az elmúlt napok gyötrelmének. És mikor felfogta, mit visel a szőke, tudta, hogy most meg fog törni a jég…

– Szia! Jól nézel ki. Jól áll neked a kockás. Bár ez nem is igazán jelmez, ugye? – kérdezte vigyorogva.

Alex felkacagott. Eszébe jutott a nap, amikor Damian meglátta nála azt az inget. A fiú viccesen megjegyezte, hogy biztos jól mutatna rajta. Akkor úgy tűnt, nincs jelentősége, de aznap határozta el, hogy cowboy-nak fog öltözni. Igen, miatta…

– Pont te mondod? Nem kellett sokat bajlódnod a ruháddal… – mosolygott a Zorrónak öltözött fiúra.

– Igaz, de azért jó, nem? – mosolygott Damian is, és megigazította a kalapját.

– Igen – bólintott Alex. – Te is jól nézel ki – csak kicsúszott a száján. Csak ki kellett mondania, és egyetlen pillanatig nem gondolt a következményekre. Úgy tűnt, három nap után végre tényleg beszélnek egymással, és ez kimondhatatlanul jól esett Alexnek. Valójában a mennyben érezte magát a kis párbeszédtől. Az, hogy Damian maszkja eltakarta az arcát, csak még kifejezőbbé és élénkebbé tette a tekintetét, ugyanakkor sokkal titokzatosabbá az egész megjelenését, amitől a szőkét furcsa reszketés kerítette hatalmába, mintha egy szem erő nem lenne benne. El kellett fordítania róla a tekintetét…

– Csak szerettem volna gratulálni. Minden tökéletes lett.

Alex ismét barátjára nézett.

– Nélküled nem sikerült volna – végre neki is megmondhatta. Már tegnap is meg akarta mondani, mikor a többieknek is megköszönte a munkát. Csakhogy nem mert kettesben maradni Damiannel… akkor még nem… – Kérsz valamit inni?

– Hagyd csak, majd elintézem… gondolom, Stacey már vár…

– Igen… – Alex zavarba jött. Az volt az igazság, hogy semmi kedve nem volt visszamenni a barátnőjéhez. A fiúval akart maradni. De nem tehette… – Akkor majd később még beszélünk, jó?

– Persze – mosolygott Damian. A világ minden kincséért sem mutatta volna ki, hogy mennyire fáj. Hogy minden másodpercbe, mikor Alexet Stacey-vel látja, belehal egy kicsit. Ráadásul, mivel egyedül van, nem is nagyon fog tudni mást csinálni, mint a táncolókat figyelni, köztük persze Alexet és Stacey-t…

De tévedett. Nem sokáig maradt egyedül. Azok a lányok, akik eddig titokban rajongtak érte, tudván, hogy a fiú úgyis megközelíthetetlen, a buli hevében már nem törődtek ezzel az aprósággal, és hiába mondott először nemet, nem hagyták békén, mígnem végül a táncolók között találta magát, és partnerei szinte kézről-kézre adták. Némelyiküknek még a nevére sem emlékezett, annál jobban meglepődött, hogy róla nagyon is tudta mindenki, hogy kicsoda. Persze valahol megértette, titokzatossága és zárkózottsága nem csak itt indította be a nőnemű lények fantáziáját… Végül is, legalább nem búslakodott magányosan, amit ebben a helyzetben kifejezetten élvezett. Persze, így sem nagyon tudta barátjáról levenni a tekintetét, de mindent elkövetett, hogy az éppen aktuális partnernőjét elszórakoztassa.

Alexet is meglepetésként érte, hogy Damiant táncoló tömegben látja. Persze ő tudta, hogy mi mindent fantáziálgatnak róla a csajok a suliban, éppen eleget hallgatták Matt-tel és Randy-vel együtt barátnőiktől már az első héten, hogy a fiú mennyire elbűvölő, és vonzó, meg minden, ami csak a tinédzser lányok fantáziájában megfordulhatott. De azt legmerészebb álmában sem gondolta, hogy ez alkalommal ennyire fel fognak bátorodni… Azt még kevésbé, hogy Damian belemegy a játékba… És az egészben az volt a legrosszabb, hogy valahányszor megpillantotta valakivel a fiút, úgy érezte, hogy egy vasmarok szorítja össze a szívét, és egy olyan érzés söpört végig rajta, amit addig nem is igazán ismert… Féltékenység? Az képtelenség… nem lehet féltékeny… De kénytelen volt beismerni, hogy sokkal inkább őt szeretné a karjában tartani, mint Stacey-t… hogy a fiúval szeretne táncolni, nem a lánnyal, és hogy őt szeretné csókolni… Próbálta nem követni, hogy mit csinál Damian… próbált másra figyelni, próbálta elkerülni a zöld szemeket, de valahogy mindig visszatért hozzá… mintha egy láthatatlan fonal kötötte volna össze őket…

Stacey fél órával a buli vége előtt hazament Mattékkel, és Alex úgy érezte végre megint lélegezni tud. És a fennmaradó időben nyugodtan figyelhette Damiant, akit éppen három tizedikes lány ostromolt, és elmosolyodott azon, hogy barátja hogyan próbálja előlük elrejteni, milyen kényelmetlenül érzi magát.

– Alex!

A fiú meglepődve nézett fel a neve hallatán. Az egyik felügyelő tanár állt mellette.

– Jól vagy? – kérdezte a nő. – Már háromszor szóltam.

– Bocsánat, Ms Jones, csak elgondolkodtam. Segíthetek?

– Mit gondolsz, elboldogulsz a zárással meg a többi teendővel egyedül is?

Alex elfojtotta mosolyát. A felügyelő tanárok nem igazán vágytak arra, hogy a péntek estéjüket tinédzserek társaságában töltsék. Amikor egy-egy iskolai bulinak vége volt, még elég korán volt ahhoz, hogy ők is csinálhassanak valamit, ezért korábban mindig a szervező diákra hagyták, hogy felügyelje a takarítást meg többit, mert az még legalább két órát vett igénybe. De tavalyelőtt az év végi bál után történt egy szerencsétlen baleset, ami után egyik tanár sem merte megkockáztatni a dolgot. Úgyhogy most megtisztelve érezte magát, hogy ennyire megbíznak benne.

– Persze, Ms Jones.

– Biztos? – a nő tudta, ha bármi történik, neki meg a két másik kollégájának kell vállalni a felelősséget. De a fiú eddig is mindent tökéletesen megoldott, és úgy gondolták, hogy eléggé megbízható ahhoz, hogy magára hagyják. Mindannyiuknak volt programja, és szerettek volna túl lenni ezen az egészen.

– Teljesen. Nem lesz semmi baj.

– Jó. Akkor segítünk kirakni a többieket, aztán tied a terep. És még egyszer gratulálok, Alex. Remek munkát végeztél – mondta mosolyogva a tanár. Tényleg mindenkit lenyűgözött, ahogy a fiú megszervezte a bulit. Évek óta nem volt ilyen jól sikerült esemény az iskolában. És az is hozzátartozott az elismeréshez, ahogy Alex a lámpás esetet kezelte.

– Köszönöm, Ms Jones – mosolygott vissza a fiú. És tíz perccel később már senki sem volt a teremben, csak ő és Damian.

– Menj csak haza. Elintézem egyedül is.

– Maradok, Alex. Ha segítek, hamarabb végzel.

– Jó. És még egyszer köszönök mindent. Rengeteg segítettél. Nélküled semmire sem mentem volna – mondta Alex. És komolyan is gondolta. Most ott álltak egymással szemben, és a szőkének ezen az estén már vagy ezerszer fordult meg a fejében, ami most is, hogy mennyire vágyik rá, hogy megcsókolja azt az észvesztően érzéki szájat. És mint ma este már annyiszor, most is igyekezett elhessegetni ezt a gondolatot. Egyáltalán, mikor is kezdte a fiú ajkait érzékinek látni?!

Közben Damiannak is hasonló problémái akadtak, bár neki más okból kifolyólag, és biztos volt benne, hogy ha a berobbanó takarítóbrigád nem zavarja meg a pillanatot, a józan esze ellen cselekedett volna.

A következő másfél órában nem volt idejük egymással foglalkozni. Leszedték a dekorációt, összeszedték a szemetet, amit kellett, visszatették az eredeti helyére, míg végül a takarítók is elmentek, és ők megint kettesben maradtak.

– Mehetünk? – kérdezte Damian. Ő már az ajtóban állt, és barátját figyelte, aki még mindig azt vizsgálta, hogy minden zug rendesen ki lett-e takarítva. – Alex, gyere már! Hidd el végre, hogy minden tökéletes!

– Jól van, jövök! – mondta a szőke, aztán megtorpant barátja mellett, de még egyszer végigjártatta tekintetét a termen, hogy minden rendben van-e. Amikor megfordult, hogy kinyissa az ajtót, kezük egyszerre ért a kilincshez. Egymásba fonódott a tekintetük, és Alex ezúttal gyorsabban cselekedett, mint hogy végig tudta volna gondolni. Tette, amit a szíve diktált, és az eszének esélye sem volt utolérni. Arra eszmélt, hogy átöleli barátja nyakát, és egymáshoz ér az ajkuk. Damian komolyan meglepődött, és először nem is tudta, mit tegyen, de csupán egyetlen másodpercbe telt, hogy reagálni tudjon. Közelebb húzta magához a szőkeséget, és viszonozta a csókját. Abban a pillanatban mindketten úgy érezték, hogy megszűnt velük forogni a világ…

Alex reszketett Damian ölelésében… És ahogy érzékei tombolva követeltek többet a puhatolózó, gyengéd érintésnél, ahogy gerincén végigfutott a borzongás, Alex életében talán először érzett valódi vágyat… Tudta, milyen a vágy… volt már együtt Stacey-vel… úgy… de annak az érzésnek még a csúcspontja sem volt ehhez fogható… És ettől iszonyatosan megrémült. Fogalma sem volt róla, hogy tud így érezni… hogy a teste hogy képes így reagálni… Kiszakította magát barátja karjából, és hátrált néhány lépést. Nem mert ránézni. Nem tudta, mit látna a gyönyörű zöld szemekben, és nem akart undorral vagy megvetéssel találkozni. Túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy felfogja, Damian viszonozta a csókját. Mondani akart valamit. Hogy nem úgy gondolta. De nem nagyon találta a szavakat.

– Sajnálom… nem akartam… nem tudom, mi történt… én csak… úgy értem… én nem vagyok meleg… vagy ilyesmi… – megcsókol egy fiút, és utána közli, hogy nem meleg?! Szuper! Alex nem tudta, hogy tudna-e még ennél nagyobb marhaságot tenni vagy mondani… úgy érezte, hogy komplett idiótát csinált magából… végül összeszedte magát, és felemelte a fejét. Felkészült a lehető legrosszabbra is, de muszáj volt még egyszer – talán utoljára – belenéznie azokba a vágykeltő zöld szemekbe.

És ekkor érte a legnagyobb meglepetés. Damian ott állt vele szemben, karjait összefonta a mellkasán és csak nézte őt. És Alex sok mindent látott a tekintetében, azonban semmi olyasmit, amitől félt. Csalódottságot, szomorúságot, fájdalmat…

Damian tudta, hogy reagálnia kéne valamit. Az első pillanatban, mikor a szőke azt mondta, hogy nem meleg, legszívesebben felkacagott volna. De nem tette, és az pillanat már elmúlt és most érezte, hogy bármit is mond, annak óriási súlya lesz. Látta Alex szemében a rettegést, és szeretett volna segíteni neki, de nem tudta, hogyan is tehetné… Nos, legalább ő őszinte akart lenni a fiúhoz.

– Viszont én igen – mondta, és nem bírta megállni, hogy folytassa. – És szerintem te is… – abban a pillanatban, hogy kiszaladt a száján, megbánta. Alex vagy egy percig némán, csodálkozva meredt rá. Kínos-kínzó csend ereszkedett közéjük. Aztán a szőke felkapta a holmiját, és egyetlen szó nélkül elrohant…

Damian átkozta a pillanatot, amikor nem tudta befogni a száját. Nem neki kell megmondania Alexnek, hogy kicsoda, vagy hogy mit érez. Egész végig ezt próbálta elkerülni, és most tessék, semmit, de tényleg semmit nem tud jobban csinálni, mint régen… Megcsóválta a fejét, aztán sóhajtva bezárta az ajtót, leadta a portán a kulcsot, és hazament. Ki kellett szellőztetnie a fejét, úgyhogy a kocsit a suli parkolójában hagyta. Tépelődhet rajta, amennyit akar, visszacsinálni már nem tudja, és csak remélheti, hogy a fiú képes lesz megbirkózni azzal, ami rázúdult…

Előző fejezet                                                                                                                                                          Következő fejezet