Anne már a kocsi motorjának hangjára felkapta a fejét. Egész nap ideges volt, de Alex megígérte, hogy hívja, ha úgy alakulna, és remélte, hogy az elmaradt telefonhívás azt jelenti, hogy minden rendben van. Legyűrte a kényszert, hogy felálljon, és kimenjen eléjük – éppen az ikrekkel társasoztak –, de amikor Damian belépett a szobába, és meglátta az arcát, azonnal tudta, hogy valami súlyos dolog történt.
– Menjetek fel, gyerekek.
– Folytatjuk még?
– Nem tudom, kislányom – mondta Anne, miközben egyenesen a fia szemébe nézett. – Szólok, ha igen.
– Hogy érzed magad, fiam? – kérdezte Peter, miután az ikrek távoztak, Damiant pedig hirtelen elöntötte a düh. Higgadt akart maradni, legalábbis a körülményekhez képest, de ez az ártatlannak álcázott kérdés felbőszítette.
– Ez aljas húzás volt. És tudjátok, mi volt még aljas húzás? Hogy elhallgattátok, hogy Joyce keresett. Mégis, mikor akartátok elmondani? – A végére már ordított. Látta az anyja arcán átsuhanni a fájdalmat, megkeményedni az apja vonásait, de nem érdekelte.
– Ezt honnan tudod?
– Nem az az érdekes, hogy honnan tudom, hanem hogy miért csak most tudtam meg?
Anne nyelt egyet. Annak idején meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekszenek. Miután Joyce annak idején megkereste őket, megkérdezték Damian orvosait, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Ők azt javasolták, hogy ne említsék meg azonnal a nő látogatását, először csak puhatolják ki, mit szólna ahhoz, hogy meglátogassa Jeff sírját. Azzal magyarázták, nem tenne jót az állapotának, ha tudná, hogy a fiú anyja kereste.
– Csak meg akartunk védeni. Mikor először felhoztuk, hogy elmehetnél a sírhoz…
– Rettegtem, és komolyan azt vártátok, hogy igent mondjak rá?
– Mondtuk, hogy megvédünk – közölte az apja higgadtan.
– És mi lett volna, ha nem hallgatjátok el azt az apró információt, hogy Joyce kidobta azt az állatot?
– Az orvosaid úgy gondolták, hogy csak még jobban felzaklatna…
– Mert ők aztán nagyon tudták, mi kell nekem! Ebből is látszik! Minden… – Damian vett egy mély levegőt, próbálta egy kicsit fékezni magát – értitek, minden más lett volna, ha elmondjátok.
– Nem lehettünk benne biztosak, hogy nem csak ártani akar neked…
– Hát nem akart.
– Sajnáljuk. Mindketten nagyon sajnáljuk, ugye? – kérdezte Anne, és megszorította Peter kezét.
– Igen – bólintott az apja, bár Damian úgy érezte, hogy leginkább már csak azért, hogy véget vessen a vitának.
– Hát legalább jó tudni, hogy ti se vagytok tökéletesek. Csak azt áruljátok el, hogy ezek után én hogy bízzak meg bennetek?
Peter hallgatott, Anne arcán pedig legördült egy könnycsepp. Damian megrázta a fejét, elfordult és felrohant a szobájába. Egyáltalán nem volt kedve további mentegetőzést és bocsánatkérést hallgatni.
Alex idegesen járkált fel-alá a szobában. Eljutott hozzá pár hangfoszlány, ebből sejtette, hogy Damian nem fogja vissza magát, aminek valahol örült. Nem lett volna jó, ha magában tartja.
Frusztráltan pillantott az íróasztalra, ahol Jeff naplója kérette magát. Miután lerakta Damian asztalára a füzeteket, néhány pillanatig hezitált, hogy menjen-e át a másik szobába, végül úgy döntött, itt várja meg a fiút. Hátha szüksége lesz rá.
Őrülten kíváncsi volt, mi állhat a naplóban. Persze tudta, hogy semmi köze hozzá, és nem is vetemedett volna arra, hogy belenézzen, pedig nagyon szeretett volna.
Jelenleg gyűlölte Jeffet. Gyűlölte, hogy még holtában is ilyen hatással van Damianre. Gyűlölte, hogy ezzel minden esélyét elvette…
Összerezzent, amikor kivágódott az ajtó, és dermedten nézte, ahogy Damian szikrázó tekintettel belép a szobába, becsapja az ajtót, aztán nekitámaszkodik, és lehunyja a szemét. Kellett néhány pillanat, hogy magához térjen, és mikor úgy tűnt, hogy Damian is kezd lehiggadni, odalépett hozzá, és végigsimított az arcán.
– Minden rendben? – Damian ajkát nehéz sóhaj hagyta el, aztán lassan kinyitotta a szemét, és ránézett.
– Borzalmas dolgokat vágtam a szüleim fejéhez.
– Haragszol. És okkal haragszol. Ezt ők is tudják.
– Akkor sem kellett volna azt mondanom, hogy tökéletlenek és megbízhatatlanok…
– A szüleid szeretnek. És túl fognak jutni rajta.
– Olyan jó vagy – súgta Damian, majd hirtelen magához rántotta, és szorosan átölelte. Alex ösztönösen simult a karjába, az ellenállás legkisebb jele nélkül, de ahogy Damian vállára hajtotta a fejét, a szavak is gondolkodás nélkül hagyták el a száját.
– Nem annyira, mint hiszed…
Damian kicsit eltolta magától, de még mindig ölelte a derekát, úgy nézett a szemébe. Alex zavartan elfordította a fejét, mire a fiú az álla alá nyúlt, kényszerítve, hogy újra találkozzon a tekintetük, aztán az ajkára hajolt, és megcsókolta.
Gyengéd, lassú, puhatolózó csóknak indult, de egy pillanat alatt lobbantott szenvedélyt mindkettőjükben. Mintha egy csapásra elfelejtették volna mindazt a borzalmat, amit egymással műveltek. Nem tudták, mi szakította át a gátat, talán a fejük felett lebegő tárgyalás, talán a látogatás Jeff sírjánál, de nem is érdekelte egyiküket sem. Szaggatták egymásról a ruhát, harapták egymás ajkát, karmolták egymás bőrét. Alex nyekkenve terült el az ágyon, ahogy Damian rálökte, de már húzta is magára a fiút. Teljesen meztelenül simultak egymáshoz, az ágyékuk forrón lüktetett, Damian tekintete homályosan, vágytól bódultan csillogott, ahogy fölé hajolt, és beletúrt a hajába. Néhány pillanatig csak nézték egymást, aztán Alex mozdult előbb, Damian tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolta a fiút. Végigsimított a hátán, belemarkolt a fenekébe, mire Damian belenyögött a csókba, aztán elszakadt az ajkától.
– Mit szeretnél? – szuszogta a vállgödrébe a kérdést.
– Amit te – súgta Alex válaszul, és elégedett sóhajjal nyugtázta, ahogy Damian elindult lefelé a mellkasán, csókokkal hintve tele a bőrét, a fiú hajába markolt, amikor Damian a szájába vette a férfiasságát, és ösztönösen emelte meg a csípőjét, ahogy a fiú ujjai finoman masszírozni kezdték a nyílását. Halkan nyöszörögve élvezte a kényeztetést, de az nem tartott sokáig, mert Damian néhány perc múlva elhúzódott tőle, hogy megkeresse a síkosítót, csalódott hördülést csalva ezzel az ajkára.
– Csak egy pillanat – súgta vágytól fűtött hangon Damian, és Alex türelmetlenül rántotta vissza magához, amint a kezébe kaparintotta az áhított tubust.
Alex tüdejébe szorult a levegő, ahogy Damian ujjai végre belecsúsztak, és a fejét hátravetve üdvözölte az ismerős érzést. Igyekezett visszafogni magát, a minden sejtjében tomboló vágyat, és hagyni, hogy a fiú rendesen előkészítse, de a türelmetlensége végül átvette az uralmat felette.
– Elég lesz, gyere!
Felhúzta magához Damiant, a dereka köré kulcsolta a lábát, és elégedetten sóhajtott fel, ahogy a fiú belehatolt, szinte akadálytalanul. Olyan könnyen találták meg a közös ritmust, mintha csak tegnap szeretkeztek volna utoljára, minden mozdulatuk, talán még a szívdobbanásaik is összhangban voltak. Gyengéden csókolózva ringatóztak, míg mindkettőjüket elsöpörte a gyönyör.
Percekig csak ziháltak összegabalyodva, aztán Damian sóhajtva legördült Alexről.
– Sajnálom – suttogta a párnába fúrva az arcát. – Ezt nem lett volna szabad…
– Oh, fogd be! – mordult Alex. – Értem, rendben? Mindent értek, tudom, hogy időre van szükséged, és hogy ez nem jelentett újrakezdést. De mindketten akartuk és mindketten élveztük, nem lehetne ennyiben hagyni? – Damian bólintott. – Nagyszerű. Akkor én most elmegyek mosakodni, ha nem bánod.
– Persze, menj csak.
Alex csak a zuhany alatt engedett utat a könnyeinek. A mellkasát összeszorító fájdalom ellopta a levegőjét, legszívesebben hangosan zokogott volna, de csak némán könnyezett, nehogy Damian meghallja. Nem akarta felzaklatni a fiút, volt elég baja nélküle is. Erősnek kell lennie, érte, mert Damian nem képes rá…
Szótlanul szedegette össze a ruháit, és öltözött fel. Damian továbbra is az ágyban fekve figyelte minden mozdulatát, végig érezte magán a tekintetét. Mikor elkészült, leült mellé, és végigsimított a karján.
– Most megyek, van még pár dolgom – füllentette, bár igazából nem kellett semmit sem csinálnia, csak nem bírt volna tovább anélkül Damian közelében maradni, hogy el ne bőgje magát újra.
– Este átjössz?
– Persze.
– És mindettől függetlenül… ott leszel holnap?
– Hülyéskedsz? – nevetett fel Alex. – Ki nem hagynám, hogy legálisan lóghatok a suliból.
Erre Damian is felnevetett, Alex pedig odahajolt hozzá, adott egy puszit az arcára.
– Később találkozunk – súgta, aztán magára hagyta a fiút.
– Végigolvastad? – kérdezte Alex, mikor este bebújt mellé az ágyba. Elég késő volt, de Damian le sem hunyta a szemét, amíg a fiú meg nem érkezett. Elképzelése sem volt róla, hogy mi tartott neki ennyi ideig, de nem akart erőszakosnak tűnni, úgyhogy igyekezett nyugton kivárni, míg átjön Nem tudta ugyan, mire számítson az éjszaka, de valahogy nagyobb biztonságban érezte magát Alex mellett.
– Igen – felelte halkan, lehunyt szemmel.
– És hogy érzed magad?
– Nem tudom. Túl sok minden kavarog most a fejemben.
– Majd szépen letisztul – mosolyodott el szomorúan Alex. – Holnap egy részén túl leszel végre.
Damian tudta, hogy Alexet is nyomasztja valami. Látta a tekintetén, már abban a pillanatban, hogy belépett a szobába.
– És te? Mi a baj?
– Semmi – mosolygott rá a fiú, de a gesztusból hiányzott az őszinteség. – Tudom, hogy minden rendben lesz, de azért ideges vagyok a holnap miatt.
Damian tudta, hogy Alex hazudik, de hálás volt a pillanatnyi haladékért. Az időért, amit így kapott. Most tényleg nem lenne ereje többel szembenézni… Majd másnap, a tárgyalás után visszatérnek rá…
– Na, milyen érzés, hogy ennyivel megúsztad? – kérdezte halvány mosollyal Alex, amikor becsukta maguk mögött Damian szobájának ajtaját.
– Fantasztikus – fordult felé a fiú. Látszott rajta, hogy mennyivel felszabadultabb, hogy szinte már boldog. A tárgyalás jól végződött, a bíró meglehetősen enyhe ítéletet hozott. Csak fiatalkori botlásnak tartotta, bár a súlyosabb fajtából, és figyelembe vette azt is, hogy nem az első, de akkor is csak botlásként kezelte. Végül az ügyész is elfogadta az ítéletet, úgy döntött, nem fog fellebbezni. Két év felfüggesztett, száz óra közmunka egy rehabilitációs intézetben, háromezer dollár büntetés az okozott kárért, és a felfüggesztés ideje alatt szúrópróbaszerűen bármikor drogtesztnek vethetik alá. De legalább nem kell börtönbe mennie. – És most te jössz – lépett közelebb hozzá Damian. – Tudom, hogy tegnap este csak kifogásnak használtad a tárgyalást.
Alex bólintott. Az ítélethirdetés után elmentek ebédelni, aztán még egy moziba is beültek, hogy szórakozzanak kicsit. És Alex örült Damian szabadságának, a boldogságának, és már előre gyűlölte magát azért, amit mondani fog. De belefáradt az egész napos színlelésbe, és amúgy sem lenne értelme tovább húzni a dolgot. Most még van ereje megtenni…
Damianhez lépett, az arcára simította a tenyerét.
– Szeretlek – Alex gyengén, szomorúan elmosolyodott. – A saját életemnél is jobban szeretlek. Amikor a kórházban feküdtél, simán meghaltam volna, hogy te magadhoz térhess. És most is, bármelyik pillanatban feláldoznám magam érted…
– Alex, ne…
– Kérlek, csak hadd mondjam végig. – Damian bólintott, bár összehúzódott a gyomra, és hevesen dobogott a szíve. Tudta, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fog. – Mindig érdekelt, hogy mi történt veled. Te is tudod, már azelőtt is, hogy összejöttünk. Az első pillanatban felkeltetted a kíváncsiságom. A tekinteted, az maradt meg bennem, belém mart, és nem tudtam szabadulni tőle. Most mégis azt kívánom, hogy bárcsak sose tudtam volna meg. Hogy bár ne kellett volna, hogy így lássalak, mert akkor ringathatnám magam abba az illúzióba, hogy rendbe hozhatjuk, hogy van még esélyünk. Így viszont… – Alex egy pillanatra elhallgatott, mintha csak mérlegelné a szavai súlyát, mintha akarna adni egy esélyt annak, hogy meggondolja magát. – Sajnálom. Őszintén, tiszta szívemből sajnálom, de nem lehetek úgy veled, hogy nem vagy teljesen az enyém. Igazad van, ezt az utat egyedül kell végigjárnod. Azt olvastam valahol, hogy a gyász egy folyamat… – Alex aprót, keserűt nevetett. – Barbara erről biztos többet tudna mesélni, de arra még én is rájöttem, hogy nem számít, hogy két és fél éve történt, számodra még csak most kezdődik ez a folyamat. – Damian mellkasa elszorult, fojtogatta a sírás, úgy érezte, kihúzták a lába alól a talajt. Nem lehet, egyszerűen nem akarta elhinni, amit hall, de képtelen volt közbevágni, megmozdulni, tenni bármit is, hogy megakadályozza a folytatást. Alex közelebb hajolt, a homlokának támasztotta az övét. – És addig sincs szükséged egy követelőző szerelmesre, akinek a teljes szíved kell, amikor még nem vagy szabad. El kell, hogy engedjelek, hogy magadra találhass. – Damian levegőt vett, közbe akart szólni, de Alex megelőzte. – Te is efelé terelgettél. – A fiú lehunyta a szemét, és egy picit megrázta a fejét. – Talán nem tudatosan. De annyi apró jelét adtad, annak, hogy… – Alex felsóhajtott. – Valamelyikünknek ki kell mondania, Damian, és tudom, hogy te sosem tennéd meg. – Borzalmasan fájt, de tudta, hogy helyesen cselekszik. Damianért teszi. A fiúért, akit szeret, akit mindig szeretni fog. Az iránta érzett szerelme ébresztette rá, kicsoda valójában, és sosem fogja elfelejteni mindazt a csodát, amit kapott tőle. Nem tudta, hogyan tovább. Nem látta a jövőt. Úgy érezte, kiszakít egy darabot a szívéből, és fogalma sem volt, hogyan fogja túlélni. Egyetlen dolgot tudott biztosan, nem tudja elképzelni, hogy Damian ne legyen az élete része. Barátként mellette állhat, amíg a fiúnak szüksége van rá. Utána pedig… Abba nem akart belegondolni. Damian ajkára illesztette a sajátját. Lassú, óvatos csók volt, csak ízlelgették egymást, percekig. Mindketten tudták, hogy ez a búcsú csókja. – Vége van, Damian.
Damian viaskodott a kényszerrel, hogy Alex után kapjon, amikor a fiú elhúzódott tőle. Végül nem tette meg. Az egyik fele igazat adott neki, tudta, hogy így helyes, de közben megszakadt a szíve. És amíg bénultan nézte, ahogy Alex kisétál a szobából, abba a gondolatba kapaszkodott, hogy legalább itt lesz, csak két ajtóval arrébb, és talán, egyszer lesz esélyük újrakezdeni…
Előző fejezet Következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése