Damian hallotta, hogy nyílik az ajtó, de a szemét már nem bírta kinyitni. Pedig nyilván csak pár perc telt el, és ő csak egy pillanatra csukta be a szemét, hogy addig is pihenjen, amíg a szülei visszajönnek, most viszont képtelen volt mozdulni, a szempillája sem rezdült, úgy érezte, beleragadt tehetetlen testébe.
– Damian. – Az anyja végigsimított a karján, ő pedig kezdett pánikba esni. Próbálta működésre bírni az izmait, kinyitni a szemét, a száját, hogy megszólaljon.
– Jézusom, fiam, mi a baj? – Anne hangja kétségbeesett volt, de neki végre sikerült megmozdulnia, megemelkedett a felsőteste, rémülten kapott levegő után, és felpattant a szemhéja. Gyorsan távolodó lépteket hallott, és az anyja aggódó tekintetével találta szemben magát.
– Apád elment orvosért. Kérsz valamit? Tudok segíteni?
– Jól vagyok – hörögte, pedig nehezen lélegzett, a szíve is hevesen vert. Félt, rettegett, hogy visszaesik. Hogy megint kómába zuhan. – Fel akarok kelni.
– Várj, mindjárt jön az orvos.
– Nem – rázta meg a fejét Damian, és felült. Bár alig bírta tartani magát, remegett a karja, ahogy támaszkodott rajta, nem mert visszafeküdni. – Nem akarok megint…
– Kérlek, Damian – tette a kezét a vállára Anne. – Pihenned kell.
Ebben a pillanatban ért vissza Peter az orvossal.
– Na, csak nyugalom – mosolygott rá a nő. – Mi történt? Kimennének, amíg megnézem Damiant? – pillantott az orvos a szülőkre, Anne és Peter pedig szó nélkül távoztak. – Tehát? Nem szabad még felkelned. Egy hónapig feküdtél, nagyon le vagy gyengülve.
– Én csak… lecsuktam a szemem, hogy pihenjek egy kicsit, aztán mozdulni sem bírtam. Még levegőt sem kaptam.
Az orvos belevilágított a szemébe, ellenőrizte a reflexeit, a pulzusát, a légzését, meghallgatta a szívét. Damian utálta, hogy itt kell lennie, ki akart szabadulni, haza akart menni végre. Főleg a mai nap után. Vigyáznia kell Alexre.
– Izomgörcs lehetett, még ma elvégzünk pár vizsgálatot, hátha megtudunk valami bővebbet. Bár az különös, hogy ennyire megbénított. Történt valami? – Damian tüntetően nem nézett az orvosra.
– Haza akarok menni.
– Kezdenek visszatérni az emlékeid?
Damian megvonta a vállát.
– Nem igazán. De Alex elmesélte, hogy jutottam ide, és…
– És?
– Nem akarok erről beszélni.
A doktornő megrázta a fejét.
– Megmondtam a családodnak, hogy nem zúdíthatják rád, mi történt. Ez nem volt helyes.
– Muszáj volt – nyelt egyet Damian. – Jobb így.
– Nem éppen, ha ilyen hatással van a fizikai állapotodra. Nem kényszeríthetlek, hogy mondd el, de holnapra kapsz egy időpontot a pszichológushoz.
– Nem.
– Én úgy látom, hogy beszélned kell valakivel. Ez nem kérés volt.
– Nem kell. Kérem. Csak a szüleimmel kell beszélnem.
Az orvos néhány pillanatig tanulmányozta az arcát, aztán aprót sóhajtott.
– Akkor kapsz nyugtatót. Túl zaklatott vagy most.
– Nem. Gyógyszer sem kell. Tiszta akarok maradni. – Damian halkan, keserűen felnevetett. – Talán életemben először.
Az orvos összehúzta a szemöldökét.
– Én viszont úgy látom, inkább ártani akarsz magadnak.
– Nem. Ki akarok jutni innen. Én most… csak Alexet féltem, és… de beszélek a szüleimmel, és minden rendben lesz.
Az orvos értetlenül húzta össze a szemöldökét, de Damian makacsul hallgatott, és végül a nő feladta.
– Hát jó. De rád állítom a nővéreket. Ha megint úgy látom, hogy lelki eredetű problémád van, nem lesz kibúvó a kezelés alól. Nemsokára visszajövök a vizsgálatok miatt, utána viszont pihenned kell. Nagyon megerőltető napod volt.
– Csak hadd beszéljek anyáékkal. Aztán azt csinál velem, amit akar. – A doktornő biccentett. – Köszönöm.
– Tíz perced van. Utána mára vége a látogatásnak.
Damian bólintott. A tagjaiban enyhült a feszültség, a görcsös érzés, kissé mintha megnyugodott volna. Nem kezdhet el újra gyógyszereket szedni, és nem köthet ki újra egy pszichológus kezei közt. Nem, nem akar odajutni. Össze kell szednie magát, de ahhoz tudnia kell, hogy Alexet békén hagyják.
Néhány pillanat múlva halk kopogás hallatszott.
– Gyertek – kiáltott a fiú, bár kiáltásnak gyenge volt, és azt sem tudta, hallották-e, de nyílt az ajtó, és a szülei beléptek a kórterembe.
– Fiam… – kezdte az apja, de Damian azonnal közbevágott.
– Nem haragudhattok rá. – Bár borzasztóan fáradt volt, semmi másra nem vágyott, mint lehunyni a szemét és aludni, de így úgysem tudott volna. – Nem akarom, hogy haragudjatok rá.
– De amit veled…
– Megkérdezted, hogy én mit tettem vele? – Csak suttogásra futotta már az erejéből, pedig szívesebben ordított volna. Anne elsápadt a szavait hallva, és Peter karjába kapaszkodott.
– Damian…
– Kérdezzétek meg! Alex most… az egészért magát teszi felelőssé, de nem csak az ő hibája.
– Fiam…
– Én sokkal durvább voltam vele.
– Ezt nem hiszem – rázta meg a fejét Peter. – Börtönben lenne a helye…
Damian keze ökölbe szorult a takarón, és feljebb tornázta magát a párnán. Keményen az apja szemébe nézett.
– Nekem is ott lett volna a helyem. De értem foggal-körömmel harcoltatok. – Peter kinyitotta a száját, aztán be is csukta. – Ha Alex a fiad lenne – fordult Damian Anne felé –, küzdenél érte, nem?
– De ő nem…
– Vállaltátok érte a felelősséget, ugyanúgy, mintha a gyereketek lenne. És nekem most ő… a legfontosabb. Nem nektek kell értem bosszút állni.
– Damian… – próbálkozott Peter, de a fiú nem hagyta szóhoz jutni. Kijátszotta a legerősebb, legbiztosabb ütőkártyáját.
– Csak hogy értsétek: nem bírnám ki, ha Alexszel is történne valami. Azzal engem is végleg elveszítenétek.
A burkolt fenyegetés döbbent csendet hagyott maga után. Percekig csak a légzésük tompa zaja hallatszott, míg Anne el nem engedte Peter karját, és lassan odament a fiúhoz. Megsimogatta a fejét, aztán lehajolt és adott egy puszit az arcára.
– Most pihenj, jó?
Damian bólintott.
– Megkértem Alexet, hogy holnap jöjjön be hozzám. Szeretném, ha épségben ideérne.
Ebben a pillanatban Peter mögött bevágódott az ajtó, egy kicsit hangosabban a kelleténél, mire Anne szomorúan elmosolyodott.
– Megértettem. Apád meg majd… lehiggad. Csak nem érti, mi történt.
– Ennél jobban nem is fogja. Keresd meg Alexet, és vigyázz rá.
Anne bólintott, adott még egy puszit, aztán magára hagyta, és Damian ezúttal sokkal nyugodtabban hunyta le a szemét. Legalább addig pihen, míg az orvos le nem támadja a vizsgálatokkal.
Alex reszkető kézzel nyúlt a telefonja után. Nem akarta felvenni, de Anne már harmadszor hívta. Csak Damian miatt nem kapcsolta ki, hátha a fiú keresné, így viszont nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni a hívást, még akkor sem, ha a készülék el volt némítva.
– Na, végre! – sóhajtott Anne a telefonba, és Alex mintha megkönnyebbülést vélt volna felfedezni a hangjában. – Merre vagy?
– A parkolóban. A kocsiban ülök.
– Ne mozdulj, mindjárt ott vagyok.
Alex ezek után már meg sem próbált nyugalmat erőltetni magára. Azt lehetetlen higgadtan kezelni, ha az ember ítéletre vár. A sorsa függ tőle, megint. Összerezzent, mikor Anne megkocogtatta az ablakot. Kinyitotta neki az ajtót, de nem mert ránézni, csak meredten bámult maga elé.
– Peter pokoli dühös. Szerintem, ha tehetné, puszta kézzel tépné ki a szíved. – Alex arcából kifutott az összes vér Anne szavai hallatán. – Én is nagyon dühös vagyok, de Damian… Damian ultimátumot adott nekünk. És azt is mondta, hogy kérdezzelek meg, ő mit tett veled.
Alex egész teste görcsbe rándult, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Az nem számít – nyögte.
– Dehogynem. Alex!
– Én soha nem akartam bántani…
– Ezt elhiszem. – Anne felsóhajtott. – Tudom, hogy Damian is tud durva lenni. De akkor el volt borulva, drogozott, maga alatt volt, és azt hittem, nem tenne ilyesmit olyannal, akit szeret.
– Nem volt durva – mondta Alex, bár még számára is hazugnak csengett a hangja. Pedig Damian tényleg nem volt durva, vagy legalábbis ő soha nem érezte annak. – És nem ő tehet róla.
– Nem hibáztathatod mindenért magad. – Anne Alex kezére csúsztatta a kezét. – Beszélünk még erről, de most ideje hazamenni. Tudsz vezetni?
– Lehet, hogy jobb lenne, ha most itt hagynám a kocsit. Majd buszozok.
Anne bólintott.
– Pár órán keresztül ne nagyon kerülj Peter szeme elé. Bár lehet inkább pár nap lesz belőle. És vigyázz magadra a hazaúton, rendben?
Alex bólintott. Már az is hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem dobják ki… egyelőre.
Damian álmodott. Arról, hogy Alex csuklóját szorítja, hogy a fiú reszket alatta, míg végül már rezzenni sem képes, és csak tűri, amit tesz vele. Arról, hogy Alex az ágyra löki, hogy dühvel esik neki, hogy otthagyja utána. Arról, hogy arra kérte a zuhanyban, hogy legyen vele durva, és hogy Alex megtette. Arról, hogy Alex a mosdóban milyen élvezettel adta meg magát neki.
Egy tönkrement karácsonyról, egy félbetört kapcsolat romjairól.
Damian emlékeket álmodott. És ezúttal nem nagyított fel semmit az elméje, csak szépen, moziszerűen lepörgette előtte annak az utolsó hónapnak az eseményeit.
Legalábbis a többségét. Még maradtak fehér foltok.
Zihálva riadt az utolsó napjának utolsó képkockáinál. Mikor elszökött otthonról. Emlékezett, hogy kocsiba száll, hogy behajt a városba.
A többit képtelen volt felidézni.
Reszketve nyúlt a nővérhívó gomb után. Tiszta akart maradni, de nem bírt egyedül lenni a szobában. Nem gyógyszert akart, hanem tudni, hogy valaki ott van mellette.
Mint ahogy Alex mellette volt, mikor rémálmodott.
Végül nem is kellett megnyomnia a gombot. Kivágódott az ajtaja, és belépett rajta a nővér. Persze, megint rákötötték a gépre, ami riaszt, ha valami baj van.
– Mi történt?
– Semmi. Csak álmodtam, vagyis inkább kezdek emlékezni. Semmi gond, csak így egyszerre sok volt.
– Adok egy enyhe nyugtatót.
– Nem kell. Mindjárt jobb lesz.
– Jó. – A nővér a kezébe nyomott egy pohár vizet. – Igyál egy kicsit. Fél óra múlva visszajövök, ha akkor sem alszol, akkor már nem kívánságműsor lesz.
Damian csak biccentett, megvárta, míg a nővér kimegy a szobából, aztán a laptopjáért nyúlt. Alexnek küldött üzenetet.
Alszol már?
Alex éberen feküdt az ágyban. Szórakozottan szörfölt a neten, nem bírt elaludni, amikor üzenet érkezését jelezte a telefon. Egész este érezte a felé áradó haragot, jobbára a szobában bujkált, hogy ne kelljen Anne és Peter közelében lennie. De még így is, hogy egyedül volt, annyira nyomasztotta a hangulat, hogy nem jött álom a szemére.
Nem nagyon tudok.
Már vannak emlékeim.
Alex nyelt egyet, összeszorult a gyomra.
Igazi emlékek.
Nem mert a billentyűkhöz nyúlni. Nem merte feltenni a kérdést.
Emlékszem, hogy mindig ott voltál, amikor rémálomból ébredtem. Kivéve az utolsó napot.
Sajnálom.
Képtelen volt ennél többet mondani.
Akkor is, amikor miattad voltak rémálmaim.
Alex szíve a torkában dobogott. Emlékezett erre. Mielőtt Damian arra kérte, hogy…
Most mennem kell, mielőtt a nővér leszedál, mert nem alszok. Holnap várlak.
Alex sápadtan meredt az üzenetre, reszkető kézzel tartotta a telefont. Semmit nem értett. Nem értette, Damian miért kereste az éjszaka közepén, hogy mit akart ezzel mondani, de borzalmasan rossz előérzete volt a másnappal kapcsolatban…
Alex rettegve nyúlt a kilincshez. Nem tudta, az éjszakai üzenetváltás után mire számíthat. A gyomra görcsösen liftezett fel-alá, a szíve a torkában dobogott, végül mégis rászánta magát, hogy belépjen a szobába, pedig erős volt a kényszer, hogy meneküljön és elbújjon egy sarokban élete hátralévő részére.
– Szia! – Damian mosolygott, halványan, de bátorítóan, Alex mégsem mert közelebb menni, tétován állt az ajtóban. – Otthon minden rendben volt?
– Fogjuk rá – biccentett a fiú, aztán mégis megmozdult, levette és felakasztotta a kabátját. A mozdulat rutinszerű volt, az elmúlt hónapban majdnem mindennap ezt csinálta, és ahogy akkor, most is elindult az ágy felé, aztán két lépés után megtorpant. – És te hogy vagy?
– Azt hiszem, egész jól. Mesélték, hogy amikor csak tudtál, itt voltál velem.
– Hát én legszívesebben beköltöztem volna – sütötte le a szemét zavartan Alex, mire Damian halkan felnevetett.
– Gyere már ide, és ülj le végre! Nem harapok! – Alex megborzongott, de azért odament az ágyhoz, és leült a fotelba. – És mit csináltál?
– Mármint?
– Amikor itt voltál.
– Hát próbáltalak szóval tartani. Meg filmet néztünk, zenét hallgatunk. Felolvastam a tanulnivalót.
– Valami rémlik – bólintott Damian. – Bár olyan, mint egy nagyon homályos álom. És melyik volt a kedvenc filmed? Szeretném megnézni, ezúttal tényleg együtt.
Alex bólintott, a kabátjához ment, kivette belőle a pendrive-ot, amit Damiantől kapott. Még rajta volt a film, ezt nézték utoljára. Az asztalra tette, bekapcsolta a laptopot, és elindította a filmet, de nem nagyon tudott rá figyelni.
Annyira szerette volna, ha Damian megérinti, ha megsimogatja az arcát, megfogja a kezét. Szeretett volna egy jelet, bármilyen aprót, hogy a fiú még mindig a párjaként tekint rá. Ő nem mert lépni, bármennyire is elepedt egyetlen kicsiny gesztusért, nem bírt volna elviselni egy visszautasítást. Bár Damian hívta, és úgy tűnt, örül is neki, Alex tudta, hogy nem kockáztathat. Ha nem akarja még egyszer azt a páni félelmet látni Damian szemében, mint előző nap, meg kell várnia, míg ő kezdeményez. Ha ugyan valaha is… Beszélniük kell majd róla, ez nyilvánvaló. De ezt láthatóan mindketten halogatni akarták.
Damian többször nézte lopva Alexet, mint a filmet. Örült, hogy a fiú rendben van, legalábbis fizikailag, és hogy ezek szerint a szülei megértették és tudomásul vették, amit mondott. Csak azt nem tudta, hogyan tovább.
Ő legalább annyira hibás, mint Alex. Szembe kell néznie a múltjával, a szellemekkel, amik kísértik. Ha nem fél ennyire, és nem kezd el újra gyógyszereket szedni, amik eltompítják, akkor képes lett volna határozottabb lenni Alexszel. Akkor megállíthatta volna ezt az egészet, mielőtt megtörténik…
Ha képes is megbocsátani Alexnek – és magának –, akkor sem kezdhetik újra, amíg önmagával nincs tisztában. A félelmeivel, a vágyaival. Amíg le nem győzi a démonait.
Időre van szüksége. És bár elképzelni sem tudta, hogy Alex ne legyen a közelében, de tudta, hogy ennél többről szó sem lehet, amíg ő nem jön tényleg rendbe. Abba bele sem akart gondolni, hogy otthon mi lesz, de ez egyelőre nem is érdekelte, csak egy dolog lebegett a szeme előtt: hogy minél hamarabb kijusson innen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése