Tizennegyedik fejezet

– Akkor ti most jártok?

Alex heves köhögőrohamban tört ki a kérdés hallatán, félrenyelés okán. Sok mindenre számított, de arra nem, hogy Damian tizenkét éves húga fog így faggatózni. De most már legalább értette, miért ficánkolt Mandy egész vacsora alatt, és miért vizslatta őket olyan furcsán. Már a desszertnél tartottak, és ő biztos végig arra készült, hogy feltegye ezt a kérdést.

– Mandy! – szólt rá Anne a lányra, de Alex felemelt keze megállította a további méltatlankodást.

– Semmi baj – köszörülte meg a torkát a fiú, aztán Mandyre pillantott. – Igen.

– Végre – sóhajtott fel a lány. – Itt volt az ideje.

– Te honnan tudtad? – kérdezte Todd félénken.

– Ugyan már, öcsi, ne mondd, hogy nem láttad, hogy kerülgetik egymást!

– Csak három perccel vagyok fiatalabb! – vágott vissza önérzetesen a fiú, amivel az egész asztaltársaságból hangos nevetést váltott ki. Todd durcásan lebiggyesztette a száját, és úgy döntött, ma este már nem szólal meg többet. Nem is lett volna rá módja, mert nővére ismét magához ragadta a szót.

– Aztán tessék ám vigyázni a bátyámra – mondta, komoly tekintettel Alexre nézve. – Mert ha bántod, velem gyűlik meg a bajod.

– Mandy! – szólt rá a lányra ezúttal Damian.

– Most mi van? – nézett a fiúra a húga. – Én csak nem akarom, hogy megint…

– Na, ebből elég, kislányom. Tanulj meg viselkedni, ha vendégünk van, és ne járjon folyton a szád! – mondta Anne, mire Mandy dühösen felpattant, és elrohant a szobájába. Egy pillanatra megfagyott a konyhában a levegő, aztán Damian megérintette Alex kezét. A fiú kérdőn nézett barátjára. Annyira szerette volna érteni, tudni, hogy mi a fene folyik itt. De nem kapott választ, csak Damian szomorkás mosolyát.

– Bocsáss meg, kérlek – mondta halkan a fiú, azzal felállt, és a húga után indult.

– Bemehetek? – kérdezte Damian Mandy ajtaja előtt állva, miután a kopogtatásra nem kapott választ.

– Hagyj békén! – hallatszott bentről, de a fiú azért lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Húga az ágyon ült, egy rozzant plüssmacit szorongatva, sírásra görbülő szájjal. Damian elmosolyodott. Azt a macit tőle kapta Mandy, a hatodik születésnapjára. A fiú leült húga mellé és átölelte a vállát.

– Mandy, tudom, hogy jót akarsz, de ennek nem ez a módja…

– Szereted? – szegezte neki a lány a kérdést.

– Igen – súgta halkan Damian.

– És ő szeret?

– Azt hiszem, igen. De ezt tőle kéne megkérdezni.

– Meg is kérdeztem volna, ha hagyjátok! – mordult fel Mandy.

– Figyelj, hugi. Bármi is ez Alex és köztem, még nagyon az elején vagyunk. Még… még sok minden történhet. – Gondolni is fájt a lehetőségre, kimondani még inkább, de ami tény, az tény: figyelembe véve kapcsolatuk nagyjából három hetes múltját, még bármi lehetséges volt…

– Igen, és én pont ezt nem akarom. Nem akarom, hogy megint az legyen… – A lány hangja elcsuklott a mondat végére, és arcán legördült az első könnycsepp. Damian szorosan magához húzta testvérét.

– Én megígérem, hogy soha többé nem lesz olyan. Te pedig megígéred, hogy nem ijeszted el Alexet, rendben?

– Rendben – nevetett fel halkan Mandy a könnyein keresztül. – Tudom, hogy vár rád a fiúd, de itt maradnál még egy kicsit?

– Ha szeretnéd… – adott puszit húga feje búbjára Damian. Bár Mandy és Todd ikrek voltak, mégis Damian és Mandy álltak közelebb egymáshoz. Kisebb korában a lány rengetegszer aludt a bátyjával, és ha rosszat álmodott, akkor sem a szüleihez ment, hanem mellette keresett menedéket. Mandyt viselte meg a legjobban, ami a fiúval történt, és bár nem mutatta, de rettegett attól, mi lesz, ha valaki megint összetöri Damian szívét…

– Na, most menj, ne várakoztasd Alexet – törölte le néhány perc múlva Mandy a könnyeit. – Mert anyával hagyni talán még veszélyesebb, mint ha én kinyitom a számat…

Damian felnevetett, és beleborzolt a lány hajába.

– Jó éjt, hugi. És ne pityeregj!

– Jó éjt nektek is! És kérj bocsánatot Alextől a nevemben…

– Azt majd megteszed te holnap – mosolygott testvérére a fiú, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és remélte, hogy húgának nincs igaza az anyjával kapcsolatban, és Anne puszta jó indulatból nem rontja tovább a helyzetet.

Damian távozása után Peter és Todd is villámgyorsan eltűntek a konyhából, Alex pedig kettesben maradt Anne-nel. Zavartan bámulta a tányérján a sütemény maradékát. Nem tudta, mit kéne tennie egy ilyen helyzetben. Szeretett volna eltűnni, de valahogy nem érezte úgy, hogy felállhatna és mondjuk elbújhatna barátja szobájában. Így csak ült ott, mozdulatlanul, és várta, hogy történjen valami. Például, hogy Damian visszajöjjön végre.

Anne elpakolt néhány tányért az asztalról, míg végiggondolta, mit is mondhatna a jól láthatóan zavarban lévő fiúnak. Végül úgy döntött, bocsánatot kér a lánya helyett is, mert ennek nem így kellett volna történnie.

– Hát ez nem sikerült túl jól – ült le Anne Alexszel szemben. – Sajnálom. Mandy néha nem tudja, hol vannak a határok. Nagyon félti Damiant.

A fiú szerette volna megkérdezni, hogy mégis mitől, és már kinyitotta a száját, amikor rájött, hogy ezt nem Anne-től kéne megtudnia. Bármilyen kíváncsi is volt, úgy gondolta, erre majd barátjától kell választ kapnia. Noha ő nem engedte, hogy Damian bármit is mondjon, amikor azt kérte, mesélje el egyszer, mi történt vele, így a fiú nem ígérhette meg, hogy megteszi, ő készpénznek vette, hogy így lesz.

– Semmi baj. Tényleg. Nem érdekes…

Anne egy picit oldalra döntötte a fejét. Nem tetszett neki Alex tekintete.

– Remélem, hogy ez nem tette tönkre az estéteket. És nyugodtan menj fel, ha szeretnél. Nem muszáj itt ülnöd.

– Mrs. Wood…

– Csak Anne, rendben? – mosolyodott el a nő.

– Rendben – bólintott Alex. – Én… – kezdte volna, de rögtön el is akadt. Hiszen mit mondjon? Hogy megérti Mandyt, mert emlékszik a zöld szempárban a fájdalomra? Hogy ő is félti Damiant, még ha fogalma sincs, hogy mitől is kéne? Neki aztán a nem áll szándékában bántani, noha pontosan tudta, hogy ezt már eddig is hányszor megtette, és most még rosszabbul érezte magát, mert mi van, ha a saját önző és kicsinyes viselkedésével feltépte a fiú sebeit? Nyelt egyet. Egy dolgot már sikerült a puszta logika alapján kikövetkeztetnie: bármi is az, szerelmi ügyről van szó. Lelkiismeret-furdalása támadt, amiért korábban úgy tűnhetett, csak játszik Damiannel, és elhatározta, hogy ilyet soha többé nem csinál. Ő aztán nem fog neki több fájdalmat okozni.

Anne igazán szerette volna tudni, mi jár a fiú fejében. Úgyhogy végül nem bírta tovább a hallgatást, és Alexre mosolygott.

– Mondd csak nyugodtan. Nem harapok ám.

– Dehogynem, anya. De azért szeretünk, mert néha kiengeded a karmaidat…

Alex a hang hallatán felkapta a fejét, és hátrafordult a széken. Olyan jó volt, hogy megint itt van, a közelben, biztonságos, karnyújtásnyi távolságra. Legszívesebben felugrott volna, de a belénevelt udvariasság maradásra késztette.

– Na, szépen vagyunk, kisfiam. De értettem ám a célzást – nevetett Anne.

– Ugyan anya, csak egészen ritkán szeded le a fejünket – mosolygott Damian, miközben közelebb lépett Alexhez. – Azzal még van valami terved? – kérdezte a fiú tányérja felé intve.

A fiú megrázta a fejét. Dehogy, más terve nem volt, mint hogy végre újra kettesben legyen barátjával.

– Akkor gyere! – nyújtotta felé Damian a kezét, és Alex hálás volt a gesztusért. Aztán felérve Damian szobájába megtorpant középen, és nem tudott mihez kezdeni magával. Nem mert visszafordulni a fiúhoz, így csak állt egyhelyben, míg Damian bezárta az ajtót, és mögé lépve át nem ölelte őt. Akkor, abban a pillanatban feloldódott, újra biztonságban érezte magát.

– Sajnálom – súgta Damian. Hevesen dobogott a szíve, azon sem csodálkozott volna, ha ezután a kis közjáték után a fiú fogja magát, és hazamegy.

– Semmi baj.

– Ha…

– Ó, fogd be! – lehelte Alex, és fejét Damian vállának döntötte. Lehunyta a szemét. – Egyszer majd tudni akarom – kezdte, és még mielőtt a fiú reagálhatott volna a szavaira, megfordult a karjai közt. – Csak bólints, és én elhiszem. – Az alig biccentés neki elég volt. Válasznak és ígéretnek is. Megcsókolta Damiant. És elfelejtett mindent, mintha az a csók megtört volna egy átkot, és ő már csak barátja pólója alá kíváncsiskodó kezét érezte, és csak egy gondolat lüktetett a fejében: pótolni, ami délután kimaradt. És lehetőleg most azonnal.

– Próbáljuk meg újra! – súgta a fiú fülébe.

– Alex…

– Igen, akarom, és igen most akarom – mondta halkan a fiú, miközben kibújtatta barátját a pólójából. – Ne mondd, hogy te nem!

– Dehogynem – súgta Damian, és a következő pillanatban Alex az ágyon fekve találta magát, és egy ragyogó zöld szempár mélyedt az övébe. Nem kellett hosszú idő hozzá, hogy teljesen ruhátlanul simuljanak egymáshoz. Az érintések, a csókok elsöpörték körülöttük a világot.

– Fordulj meg! – kérte Damian. Alex engedelmeskedett, és hagyta, hogy barátja térdelő pozícióba húzza. Bízott benne, hogy jobban fogja bírni: nem akarta, hogy megint idő előtt végződjön.

Felnyüszített, ahogy megérezte a fiú forró nyelvét a bőrén. Ezt tuti nem fogja ép ésszel kibírni, minden idegszála reszketett. Damian egyetlen másodperccel azelőtt húzódott el tőle, hogy túl sok lett volna, de a teste már ugyanabban a pillanatban vágyta is vissza a fiú érintését.

Néhány pillanat múlva megérezte Damian egyetlen ujját magában. Szinte már ez is túl sok volt, de a fiú tudta, hogy mikor álljon meg, hogy mikor tartson szünetet, hogy aztán két ujjal indítsa újra az ostromot. És Alex türelmetlenül tolta hátra a csípőjét, mert túl gyengédnek, túl lassúnak ítélte a tempót.

Az a pár perc örökkévalóságnak tűnt. Annyira akarta már, annyira kellett. És amikor Damian az asztalon hagyott óvszerért nyúlt – mikor került az oda egyáltalán? –, lefogta a kezét, mert még a gondolatba is beleborzongott. Nem akarta az idegen anyagot, még akkor sem, ha tudta, hogy a biztonsága és a kényelme érdekében jobb lenne.

– Hagyd!

– De…

– Nincs de. – A fiú hátrafordította a fejét, Damian szemébe nézett, és kivette a kezéből az óvszert. – Nem kell. Nem akarom.

– Biztos? – Még ha a mogyoróbarna szempár izzott is a vágytól, Damian meg volt róla győződve, hogy Alex nem tudja, mit csinál.

– Teljesen.

– Ahogy gondolod – sóhajtotta Damian. Alexnek nem mondhat nemet. Alexszel nem lehet vitatkozni. Még akkor sem, ha néha nagyon is tudja, hogy kéne…

Elhelyezkedett a fiú mögött. Igyekezett visszafogni magát, de a döntő pillanatban mégis elvesztette a fejét.

– Sajnálom – súgta. Nem így kellett volna. De Alex túl vonzó volt, túl izgató, és ő képtelen volt türtőztetni magát. Egyetlen mozdulattal hatolt a fiú testének mélyére.

Alex a karjába harapott, hogy elfojtsa kiáltását, szemébe könnyek gyűltek. Az éles fájdalom végigcikázott a testén, szétáradt a tagjaiban. Mégis, ahogy Damian megmozdult benne, az valami csodás, leírhatatlan gyönyörrel töltötte el.

– Sajnálom – suttogta újra és újra Damian, mint valami mantrát, de Alexet nem érdekelte, nem hallotta, mert ez minden fájdalom ellenére is tökéletes volt, érzéki és borzongató, a testében lüktető, forró, kemény szerv, és tudta, hogy ezt semmi sem pótolhatja, ez maga volt a mennyország… Mintha erre teremtették volna.

Már nem fájt, már nem volt más, csak az égető vágy, hogy akarja a gyönyört, a kielégülést.

Elöntötte a forróság, hogy aztán egyetlen pontba sűrűsödve törjön ki belőle. Mintha a teste egész életében erre vágyott volna, csak éppen ő nem tudott róla. Kocsonyává váltak a tagjai, de barátja szorosan tartotta, nem engedte, hogy leomoljon az ágyra.

Damian szeme előtt csillagok táncoltak, ahogy Alex a nevét lehelve összerándult körülötte. Utolsó lökései durvák voltak, és mélyek, a pulzáló izmok forrón szorították. Felhördült, amikor eljutott a csúcsra, a tér és az idő megszűnt létezni, zaklatottan lélegzett, míg az élvezet hullámai el nem csitultak testében. Magával húzva Alexet óvatosan oldalra dőlt, kihúzódott a fiúból, és a feje felett zsebkendőért nyúlt, hogy egy kicsit rendbe szedje magát.

Alex egy darabig nem mozdult, képtelen is lett volna rá. Az oxigén hiányzott a tüdejéből, de az egész szobából is, a teste lüktetett. Semmi mást nem akart, mint így maradni, lehetőleg az idők végezetéig, de nem hagyhatta sokáig figyelmen kívül az egyre sürgetőbb késztetést, hogy a fürdőbe rohanjon.

Épp abban a pillanatban pattant fel az ágyról, amikor Damian valami különös lágysággal a hangjában kiejtette a nevét a száján, de ő már csak annyit tudott motyogni, hogy bocsánat, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó, és még abban sem volt biztos, hogy barátja hallotta-e.

Damian halvány félmosollyal megcsóválta a fejét. Mire Alex előkerült a fürdőből, csapzottan, kicsit sápadtan, egy törülközővel a dereka körül, már az ágyat is rendbe szedte.

Barátja arckifejezését látva azonban kihagyott a szíve egy ütemet. Megszólalni sem mert, még akkor sem, amikor a fiú magzati pózba gömbölyödve lefeküdt mellé az ágyra. Persze neki háttal. Mintha látni sem bírná. Alex zaklatottan vette a levegőt, Damian fejében az is megfordult, hogy a fiú talán sír. Tennie kellett valamit.

– Alex… – A könyökére támaszkodva szabad kezét a fiú csípőjére csúsztatta. Barátja nem mozdult, de nem is húzódott el, és ez egy kicsit megnyugtatta Damiant. – Alex, baj van?

– Igen. Nem!

– Alex…

Apró, fájdalmasnak ható sóhaj hagyta el a fiú ajkát. Szinte suttogva kezdett beszélni.

– Nincs baj, csak… az előbb, amikor… – Alex elhallgatott. Ezt képtelen volt kimondani. Csinálni egy dolog, beszélni róla egészen más. Kihagyta a mondat a folytatását. – Annyira… – Keresgélte a szavakat pár pillanatig, de most éppen nem működött úgy az agya, ahogy szerette volna. – Annyira tökéletes volt, hogy az fájt, amikor vége lett. Veled minden ilyen, az első perctől fogva. Olyan természetesen tökéletes, és én… csak azt érzem, hogy még, még… és nem tudom, hol ennek a vége… és ez ijesztő… – Rövid, gúnyos nevetés. – Stacey rögtön tudta. Az elejétől fogva. Ne tudd meg, mennyire féltékeny volt. Hogy mi a fenét akarok én tőled… – Újabb nevetés, ezúttal mintha némi keserűség is keveredett volna a hangba.

– Alex…

– Ne… – A fiú megfogta Damian kezét, és közelebb húzta magához. Érezni akarta, csak érezni a közelségét, hogy barátja szorosan a hátához simul. – Most csak maradjunk így, jó? Csendben – Még nem merte kimondani a tétova kérést, hogy az ölelését akarja, és hálás volt, hogy nem is kellett. Damian tudta, és az néha tényleg megijesztette, hogy mennyire ismeri minden rezdülését, gondolatát, de az ilyen pillanatokban nem bánta. Mert jó volt így, nagyon, és így elaludni Damian karjában, a lehető legtökéletesebb dolog, amit egy ilyen nap után el tudott képzelni…

Előző fejezet                                                                                                                                                          Következő fejezet