Mindketten úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Folytatták ott, ahol péntek délután abbahagyták. Nem mintha könnyű dolguk lett volna. Valahányszor Damian Alex szemébe nézett, látta a kimondatlan kérdéseket. És valahányszor Alex Damian szemébe nézett, eszébe jutott a fájdalommal teli tekintet. De egyikük sem hozta szóba a péntek éjszakát, és úgy tűnt, egyiküknek sincs vele gondja. Csakhogy közben mindketten az érzéseikkel küszködtek. Damian tisztában volt vele, hogy Alex komolyan gondolta, hogy tudni akarja. És, a francba is, ő el akarta mondani… igazán el akarta… másfél éve először, tényleg el akarta mondani… de ahhoz túl sok mindent kellett volna magáról elárulnia, és még nem volt felkészülve rá… valahányszor próbált belekezdeni, rájött, hogy nem tudja, hogyan mondja… Így végül arra jutott, hogy egyelőre jegeli a dolgot. Majd kielégíti Alex kíváncsiságát, ha eljön az ideje.
A szőkének egészen mással kellett megküzdenie. Stacey komolyan kezdett féltékeny lenni, hiába töltötték együtt a hétvégét, nem tudott a lányra koncentrálni. Az egyetlen, ami a fejében járt, az Damian volt. De igazság szerint nem is nagyon érdekelte, mi lesz Stacey-vel. Az egyetlen, ami érdekelte, hogy a péntek éjszaka után csak még inkább vágyott a fiú közelségére. Nem foglalkozott azzal, hogy miért. Rájött, hogy amióta csak a zöld szemű megjelent az iskolában, ő mást sem tesz, mint sodródik az árral. Leginkább úgy érezte, hogy csupán történnek az események, de mivel nem volt ellenére a dolgok alakulása, nem is küzdött ellene. Nem tett fel magának kérdéseket. Még akkor sem, amikor elkezdett mindenfélét álmodni Damianről. Arról, hogy mi történhetett vele. Hogy mi az, amit ennyire el akar rejteni. Többnyire rémálmok voltak, de olyan is volt, hogy arról álmodott, hogy beszélgetnek a fánál az udvaron, vagy hogy sétálnak éjszaka. Sokszor eszébe jutott, ahogy a fiú megragadta a csuklóját. És ahányszor csak erre gondolt, végigfutott rajta a borzongás és azt kívánta, bárcsak megint megtörténne. Azzal próbálta magyarázni a dolgot, hogy még mindig csak az újságíró kíváncsisága dolgozik benne, de a lelke mélyén tudta, hogy ez már rég nem igaz.
A csütörtök délutánt Damiannél töltötték. Alex a fiú ágyán hevert, előtte a könyvei, és bár próbált a tanulásra koncentrálni, folyton azon kapta magát, hogy barátját bámulja, aki az íróasztalánál ült, háttal neki. Igazából már pár napja meg akart tőle kérdezni valamit, de nem tudta összeszedni a bátorságát. Félt, hogy a fiú visszautasítja. De úgy gondolta, itt az ideje, hogy megtegye. Elfoglalt lesz a következő hetekben, és ha nem tudja rávenni a fiút, hogy igent mondjon neki, akkor szörnyen keveset fognak találkozni. És ezt határozottan nem akarta.
– Damian…
– Hmm? – fordult felé a szólított.
– Tudod, mondtam, hogy én vagyok a halloweeni buli főszervezője…
– Igen. És? – nézett rá kérdőn a zöld szemű.
– Én csak… Nem lenne kedved segíteni?
– Nézd, Alex, nem hiszem, hogy ez jó ötlet… És van segítséged, nem?
A szőke felült az ágyon. Minden meggyőző erejét igyekezett latba vetni.
– Kérlek, Damian! Idiótákkal vagyok körülvéve, és te olyan jó vagy az ilyen dolgokban!
– Igazán kedves tőled, hogy idiótának nevezed a barátaid…
– A legtöbben közülük csak haverok… legfeljebb… és lehet, hogy rendesek meg minden, de szervezni és dekorálni és ilyesmit biztos nem tudnak… Légyszi!
Damian visszafordult a könyvei felé.
– Inkább tanulj – mondta, és igyekezett mogorvának tűnni, noha teljesen biztos volt benne, hogy ahogyan eddig sem, úgy ez most sem fog működni Alexnél.
– Nem csinálok semmit, amíg nem mondasz igent!
A fiú elmosolyodott, és örült, hogy a szőkeség nem látja. Nem akarta, hogy észrevegye rajta, hogy milyen könnyen tudja befolyásolni. Így hát hangosan felsóhajtott. Aztán néhány percig csendben volt, Alex pedig türelmesen várta a választ.
– Van más választásom? Úgysem hagynál addig békén… – mondta végül olyan hangsúllyal, mint aki a kivégzésére mondott igent. De a szőke is tudta, hogy ez csak játék, és diadalmasan elvigyorodott. Legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna.
– Nagyon köszönöm! A hálám üldözni fog!
– Én is valami ilyesmitől tartok – morogta Damian, de Alexet nem érdekelte. Hihetetlenül elégedettnek érezte magát, és végre képes volt arra is, hogy a tanulással foglalkozzon. De ahányszor csak eszébe jutott, hogy barátja rábólintott a dologra, elmosolyodott.
Aztán mikor végeztek, és Damian lekísérte, Alex csak állt a nyitott ajtóban, szemben vele, és nem tudta, mi ütött bele. Most valahogy olyan nehéz volt elköszönni. Úgy érezte, nem tudja elintézni egy egyszerű „sziá”-val. Úgy érezte, hogy a zöld szempár fogva tarja és nem akarja elengedni. Végül csak összeszedte magát, és Damianre mosolygott.
– Még egyszer köszönöm!
– Majd ha vége van, akkor köszönd – mondta a fiú, de ő is elmosolyodott. És nem kerülte el a figyelmét, ahogy felcsillant a mogyorószín szempár. – Na, most menj! Holnap találkozunk.
– Igen, holnap. Szia! Jó éjt, Mrs. Wood! – kiáltott vissza Alex a konyhába Damian anyjának.
– Jó éjt, Alex! – köszönt el Anne is a fiútól.
Alex kimondhatatlanul boldognak érezte magát. Egész hazaúton vigyorgott. Tudta, hogy Damian jó partner lesz, ami a buli szervezését illeti, sőt a lehető legjobb, és nagyon-nagyon örült neki, hogy nem kell majd nélkülöznie a fiú társaságát ebben a két hétben sem.
Damian még néhány pillanatig figyelte a távozó alakot a nyitott ajtóból, aztán bement a konyhába, és kivett egy üveg üdítőt a hűtőből.
– Helyes srác – mondta Anne. A fiú a plafonra emelte a tekintetét. Hiába tett úgy az anyja, mintha csak egy könnyed kis társalgást akarna folytatni, tudta, hogy nem erről van szó. A pultnak támaszkodott, szemben a nővel.
– Igen, az. De nem akarok Alexről beszélgetni.
Anne megvonta a vállát.
– Csak látom, hogy milyen jól érzed magad vele – a fia végre mondott valami mást is azon kívül, hogy rendben, meg hogy semmi, és nem akarta veszni hagyni a lehetőséget, hogy végre beszélgessenek. – Kedveled, nem igaz?
Damian felsóhajtott. Nem fogja ennyivel megúszni.
– Barátnője van, anya.
– És úgy gondolod, hogy…? – nem fejezte be kérdést. Nem is kellett. A fiú tudta. Most ő vonta meg a vállát, miközben visszarakta az üveget a hűtőbe.
– Nem tudom, anya.
– Szereted? – Anne nagyon is jól ismerte a fiát. És ahogy Damian azt mondta, „nem tudom”, sokkal többet sejtetett. A nő szinte biztos volt benne, hogy a fia úgy gondolja, Alex is vonzódik hozzá. Látta őket együtt. Látta, hogy néznek egymásra. És tudta, hogy Damian nem engedné meg magának, hogy olyasvalakibe szeressen bele, aki nem fogja viszonozni az érzéseit.
– Anya! – ez igazán nem az volt, amit most és itt meg akart volna beszélni vele.
– Szereted? – ismételte meg a nő. Tudnia kellett.
Damian lehajtotta a fejét.
– Igen, azt hiszem. Szeretem, anya – ismerte el. Először. Hangosan. Ahogy kimondta, minden annyira más lett. Amíg nem beszélt róla, nem volt valóságos. – De anya, nem fogok olyasvalakivel kezdeni, aki meg van róla győződve, hogy heteró…
– De te tudod, hogy nem az…
– Na és?
– Én sem véletlen kérdeztem…
– Remek, anya. Tudod te, és tudom én. Éppen csak Alex nem tudja.
Anne odalépett a fiához, és megsimogatta a karját.
– Édesem, adj neki egy kis időt. Rá fog jönni.
– Persze. Talán. És akkor mi lesz? Nem, anya, ennek így semmi értelme…
– Megérdemled, hogy boldog legyél – mondta csendesen Anne. Tudta, hogy darázsfészekbe nyúlt, de kénytelen volt megtenni. Látta nap, mint nap, hogy mennyire szenved legidősebb gyermeke, és nem bírta ki, hogy ne próbáljon valamit tenni ellene. És hosszú idő óta Alex volt az egyetlen, akinek a társaságában a fia már-már boldognak tűnt.
– Tudom – Damian halálosan unta ezt a szöveget. Mit mondhatott volna rá? Világos volt, hogy az anyja is tisztában van vele, mennyire nem gondolja ezt komolyan.
– Damian, túl kell lépned rajta…
– Azon vagyok. És mindent megtettem, ami szerintetek ahhoz kellett, hogy túl legyek rajta. Mindent! – a fiú hangjában vibrált a düh, ahogy az olyan rég rejtegetett érzések utat törtek maguknak. Damian mindent elkövetett, hogy családja, legfőképp a szülei elhiggyék, hogy jól van. De mióta ez az egész elkezdődött Alexszel, már semmi sem volt olyan könnyű… Amit a szőke fiú iránt érzett, túlzottan felkavarta az érzéseit, az emlékeit… – De hogyan tudnék, anya? – kezdett kétségbe esni. Túl sok volt ez neki. Felidézni újra és újra…
– Szívem, baleset volt. Nem hibáztathatod magad…
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Damian. Érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. – Nem hiszem… – ismételte meg, és ettől a pillanattól fogva képtelen volt visszatartani zokogását. Érezte, ahogyan Anne átöleli. Utoljára azon az éjszakán zokogott így, az anyja karjában, mint egy kisgyerek. Elveszett volt. Iszonyatosan, nagyon elveszett. Anne csendesen suttogott a fülébe, de inkább csak próbálta hagyni, hogy a fia végre kiadja magából a fájdalmat, ami másfél éve nyomta a lelkét. Ebben az időben ő is gyötrődött. Zavarta, hogy Damian nem engedte közel magához, bármit is próbált tenni. De most végre megtört a jég. És a nő biztos volt benne, hogy ezután jobb lesz.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor megérezte egy kéz érintését a karján. Felnézett, és férje kérdő tekintetével találta szemben magát. Csupán ajkaival formálta a szavakat, hogy „majd később”. Peter bólintott, és magukra hagyta őket. Közben Damian zokogása is csendesedett, és Anne óvatosan elengedte a fiút.
– Ne haragudj!
– Semmi baj, szívem – mondta a nő. Damian hálás tekintettel nézett rá. – Ugye, tudod, hogy bármi van, ránk számíthatsz?
– És te is tudod, hogy az nem elég, ugye? Nem fogok még egyszer ugyanabba a csapdába esni! – nem bírta ki. Nem kellett volna, ő is tudta. – Ne haragudj! – sóhajtott fel.
– Nem kell bocsánatot kérned – mondta Anne szelíden. – És értelek. De azóta sok minden megváltozott. Jó néhány dolgot másképp tennék, mint ahogyan te is. És még ha a helyzet hasonló is … másképp is lehet… És Alex nem Je… – fia tekintetét látva elharapta a folytatást, és inkább máshonnan közelített. – Tudnod kell, hogy minden, amin keresztülmentél, nekünk is fájt, Damian… És noha talán még csak elképzelni sem tudom, mit éreztél – egy pillanatra elgondolkodott, aztán kijavította magát. – Hogy mit érzel… Azt akarom, hogy tudd, nem kell eltitkolnod… hogy nem kell egyedül megküzdened vele…
– Anya…
– Tudom, mit gondolsz… De bár elmúltál tizennyolc, és már nem mondhatom meg, mit csinálj, tudnod kell, hogyha bármikor a jövőben úgy fogom látni, hogy segítségre van szükséged, akkor is mindent el fogok követni, hogy megkapd… Még akkor is, ha utálni fogsz érte…
Damian megfogta a nő kezét. Ott álltak egymással szemben, és a fiú biztos volt benne, hogy az anyjának fogalma sincs róla, mit jelentenek neki ezek a szavak.
– Nem utállak, anya. Hidd el, nem… Én csak… Nem akartam még egyszer… Nem akartam, hogy… – nem tudta kimondani. És a nő szemébe nézve látta, hogy nincs is rá szükség.
– Ez nem ugyanaz a helyzet. Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. De nekem nem is kellenek a szavak. Damian, egyikünk sem gondolta, hogy egyik pillanatról a másikra túl leszel rajta. Csak azt, hogy könnyebb lesz. De ha úgy érzed, hogy szükséged van valakire, itt vagyok én.
– Sajnálom… Ezt az egészet… hogy miattam mindent fel kellett forgatnotok… új város, új munka, új iskola, hogy Mandy-nek és Toddnak ott kellett hagyni a barátaikat… én…
Anne a szájára tette az ujját, elhallgattatva a fiút.
– Ők is csak boldognak akarnak látni. Olyannak, mint azelőtt. És jó itt. Nem tudom, észrevetted-e, de a testvéreid már most remekül beilleszkedtek. Hidd el, senki nem neheztel rád.
Damian felnevetett. Nos igen, az öccsének és a húgának soha nem voltak problémái a beilleszkedéssel. És ő végtelenül hálás volt családja minden tagjának, mindazért, amit érte tettek. Csakhogy nem tudott szabadulni a bűntudattól. És ez nem volt könnyű. Nem kérte, és nem is várta el tőlük, hogy rúgják fel az életüket. Nem az ő ötlete volt az elköltözés, de a kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy miatta történt. És nem tudott vele mit kezdeni. Mint ahogy nem tudott mit kezdeni a fájó emlékekkel sem. Néha komolyan azt kívánta, bárcsak akkor hagyták volna…
Anne látta a fia arcán átsuhanó árnyékot.
– Damian, mi a baj?
A fiú halványan elmosolyodott.
– Csak kimerültem. Legalább fél órát zokogtam a válladon, ez épp elég ahhoz, hogy az egyetlen vágyam az legyen, hogy lefekhessek aludni. Jó éjt, anya – puszit nyomott Anne arcára. – És köszönöm.
A lépcső felé menet apjától is elköszönt. Tényleg nem vágyott másra, minthogy ágyba kerüljön. És mikor már ott volt, Alex körül kezdtek forogni a gondolatai. Anyja megerősítette abban, hogy nem csalt a megérzése, miszerint a szőke fiú nincs teljesen tisztában önmagával. Éppen csak nem tudta, mit kezdjen vele. Azaz tudta. Semmit. Éppen ez volt a lényeg. De ahogy felrémlett előtte Alex mosolya, szőke fürtjei, boldogan csillogó mogyorószín szemei, édes babaarca, tudta, hogy borzasztó nehéz lesz kibírni, hogy ne avatkozzon közbe. Talán csak el kéne neki mondania, hogy meleg. Talán ez is elég lenne. De a fenébe is, ha elmondja neki, akkor nem fogja tudni eltitkolni azt sem, hogy bizony beleszeretett, és ez az az információ volt, amit még nem akart megosztani a vele… És miközben ezen gondolkodott, szép lassan elaludt. Hónapok óta először úgy, hogy nem kísértették a múlt árnyai…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése